A Fehér kakas (egyelőre) elbúcsúzik

Dobribán Lini Enikő: Tánc

Azt ígértem magamnak, két éven át ismételgettem – ígéreteimet igyekszem betartani –, hogy ezt a könyvet életem végéig írni fogom. Ma sem gondolom másképp, de hát az ember hiú, és elér valameddig, szeretné az eredményt látni. Mármint kinyomtatva, némi olvasói (kritikai) visszhang reményében. Így jutottam el ehhez a záró fejezethez, remélve a nyitást, vagyis a Fehér kakas, vörösbor folytatását. Persze elképzelhető, hogy a kakas – nem a Nagy Alberté – időközben színt vált, vörössé változik, igazodva a következett, a nyolcvanas években fokozódó őrülethez (esetleg piros-sárga-kékre kellene átfestenem, jajistenem, a szerencsétlen kakast, a Ceauşescu-diktatúra szelleméhez igazítva?); 1989 decembere pedig, ha a karácsony körüli napokat forradalomnak véljük és mondjuk, indokolhatja a vörös kakas (a tűz) jelképi kezelését. A játékot megőrizve, a bor változhatna fehérré. (Még akkor is, ha inkább a szilvapálinka vagy a világos sör kínálkozna az asztalra, étvágycsinálónak, kísérőnek.)
Egyszóval, tanulnék Esterházy Pétertől (Egyszerű történet vessző száz oldal), legyünk lazábbak a komolyságban, mondom – és közben új könyvek tornyosulnak az elolvasásra váró halmazban, emlékeztető-inspiráló könyvek, a „végekről”. De úgy is mondhatnám, a „központból”. A pesti Írók Boltjában Tóth László dunaszerdahelyi ajánlású könyvcsomagja várt, benne A szövegemberrel, a postás pedig kolozsvári címemre hozta el, Veszprémből, Fenyvesi Ottó „esszék, képek, toldalékok, törlések” műfaji megjelölésű, az újvidéki Új Symposion világát megidéző kötetét, A szabadság foglyait. (Itthon keresgélve, könyvtáramból előkerül Fenyvesitől az öt évvel korábbi Némely részletek, szintén újvidéki fragmentumokkal.)
Ha már az Andrássy úti boltban járok, beszerzem György Péter új könyvét, A hatalom képzeletét. Amit ő kutatóként tanulmányozott, az „állami kultúrát és művészetet 1957 és 1980 között”, a Kádár-korszakbeli (illetve Gheorghiu-Dej meg Ceauşescu uralkodása idejében élt) szerzőket, műveiket – őket, könyveiket én még testközelből láthattam, olvashattam, főként Kolozsvárt (meg más erdélyi városokban és Bukarestben), persze ismétlődően Budapesten vagy Szegeden, Pécsett (legyen így, két „t”-vel, mert Kolozsvárról indul az emlékezés), Kecskeméten, Debrecenben. A lezárás tehát nem oly könnyű, egy kis kiegészítés, baráti vita, kötözködés fiatalabb kortársakkal 2015 márciusában akár beleférne a saját „fragmentumaimba”. A közelmúltra érvényesnek mondható „rendszer” térképe, határokon belül és határokon át ívelve így lehetne hitelesebb (?), de biztosan teljesebb – fogalmazzak így: képzeletünk, emlékeink játékaival. Utóvégre, mindenki írja, védi (támadja) a magáét. Elméleti, vélt történelmi, esztétikai megalapozással, interjúk felidézésével, képek beiktatásával.
Rajta hát, méretkezzük össze, előbb vagy utóbb. A verseny végén szerencsére nem állítanak dobogót az első-második-harmadik helyezett számára.

Némely további részletek

Ha már a látható közelbe került új könyvek közt járok, a címek és tartalmak sugalmazását nem távolítom magamtól. Tóth László bő és lelkiismeretes (lelkiismeret-ébresztő) előzmény-leltárával nem fogok ugyan versenyre kelni, sem a családi, sem a művelődéstörténeti elődök, szellemi (filozófiai) ráhatások számbavételével, azonban nem tehetem, hogy említetlenül hagyjam a szintén frissiben birtokomba került, 375 sűrű könyvoldalt kitevő családtörténeti kutatás eredményét. A Genersichek és utódaik (a marosvásárhelyi orvos Zsigmond Károly sok évet igénybe vevő munkája) 1578-ig nyúlik vissza, Lőcse, Késmárk, Lendva, Bécs, Budapest, Kolozsvár szerepel benne – utóbbi városért nem én vagyok a legfőbb hibás, hanem az európai hírű, akadémikussá, 1877-ben kolozsvári egyetemi rektorrá választott, majd Pestre visszatért kórboncnok, Genersich Antal: anyai nagyanyám nagybátyja.
Innen viszont egy egészen más természetű, de hasonlóan felvidéki, ma szlovákiai – és részben szlovák – kiadványra ugrom. Tóth László válogatta és szerkesztette Madách Imre verseinek kétnyelvű, magyar és szlovák fordításban olvasható gyűjteményét, …titkod a világ cím alatt. Én, csak magyarul, Madách művével, Az ember tragédiája fogadtatásának történetével foglalkoztam (1982-ben pedig a Kriterion Téka-sorozatában a Madách-leveleket rendeztem sajtó alá; alighanem itt éltem vissza, egyetlenegyszer, a filozófia címbe írásával, a bevezető tanulmánynak A levelek filozófiája címet adva) – és néhány alkalmi Tragédia-esszé, színikritika kapcsolható még e tárgykörhöz.
Most a „titkod a világ”-on gondolkodom el, egy 1966. december 17-i ajánlás megfejtésével próbálkozom. Madáchnak ehhez annyi a köze, hogy a Százéves harc „Az ember tragédiájá”-ért belső címlapján találom feleségemnek, Erzsikének szóló soraimat: „A második könyvet házasságunk harmadik évfordulójára dedikálom Neked, hogy a negyedik közös (házilag előállított) kötetet már én kapjam Tőled – s tartani tudjuk ezt az iramot szeretetben és családi nyugalomban is.” Laci fiunk akkor kétéves múlt, István kilenchónapos, mi a Dónát úti tömbház hetedik emeletén laktunk. A szeretet és a családi nyugalom kiemelése vajon mire utalhat? Vissza a Mikes Kelemen 15-re? Erzsikétől már nem várhatok választ, a fiúk abból a korból semmire nem emlékezhetnek. Ami tényszerűen igazolható – bár aritmetikailag ellenőrzésre szorul (a saját másodikom, a Forrás-kötetem után, rendben van, a harmadik évforduló és a negyedik, az első közös könyv sorszámmal ellátása utólag csak számjátéknak tűnik) –, az Erzsike által románból magyarra fordított novelláskötet; a jelzett várakozás: a Talita Kumi, mert ez lett a címe Vasile Rebreanu magyar könyvének, 1967-ben. (Állítólagos jelentése a furcsa szavaknak: Leányka, mondom néked, kelj föl.) Szóval: titkod a világ…
További kimaradt részletek? A szobák faláról rám néző arcokat, az engem fürkésző családi tekinteteket kellene megpróbálnom értelmezni, a nem olyan régen még velem együtt élőkét, a felmenőkét meg a leszármazottakét, mit akarnak most közölni velem. Meg az ajándékba kapott könyvek szerzőinek szavait, az udvariasokat és őszinte barátiakat, ezeknek egy része még a hatvanas-hetvenes években született. Ahol a küldött kötetben a postai vényt is megtalálom, utólag felértékelődni vélem a „szívélyes üdvözlettel” vagy „szeretettel” szóló ajánlásokat, például Déry Tibor Kedves bópeerében vagy Illyés Gyula Különös testamentumában; Nagy László 100 példányban nyomtatott, egyetlen versének figyelmünkbe ajánlását, a Szólítlak, hattyút tartalmazó füzetben (a dátum: Bp. 1977. dec. 12.). Petri viszont a Fehér kakas alatt, a Mikes Kelemen utcában eltöltött éjszaka után írta be a Valahol megvan belső címlapjára: „Erzsikének és Lajosnak (a KORUNK hősének) barátsággal korunk lírai anti-hőse: Petri György”. A keltezés – „Kolozsvár, 1991 február 21-én” – természetesen egy következő Fehér kakas-kötet tényeihez vezet(ne) át.
A múltat a későbbiekkel, a jelennel még láthatóbban köti össze a Zokogó majomba írt szerzői ajánlás; a 2015. március 21-én az Akadémia dísztermében esedékes Magyar Örökség Díj ünnepségére, a laudációra készülve találkozom prózaíró barátomnak a szó szoros értelmében megható soraival: „Kántor Lajosnak, hogy (s)írjon ennyi szépség láttán, és visszamenőleg is megbocsásson a majmok idomítójának, aki őt szereti és tiszteli is. Őszinte barátsággal, Bálint Tibor. Kvár, 1969. aug. 29.” (Csoda-e, ha ezek után – emlékezem öniróniával – a regény kritikájában Ady Endre Móricz Zsigmondot köszöntő szavait parafrazálva írtam: új nagy írót küldött a város? Véleményemet persze ma is fenntartom.)
Abbahagyom a szemelgetést. De milyen az, ahová nem fér be Mészöly Miklós Filmje, a filmes Jancsó Miklós (a róla szóló könyvvel), Kányádi Sándortól a Fától fáig, Cseres Tibortól a posztumusz küldeményként érkezett Vérbosszú Bácskában, Tőzsér Árpádtól Az irodalom valósága (1970–71-ből), a Bori Imre-kötetek sora, Lászlóffy Aladártól gyakorlatilag mindegyik vers- és prózakönyv, Szilágyi Domokostól a Búcsú a trópusoktól? Tudom, valahol véget kell vetni a kortársi-irodalomtörténeti kérkedésnek. Zárásként (nyitásként?) viszont meg nem állom, álljon hát itt Páskándi Géza beírása, Gézára jellemzően; nem a családomat is megszólító, „régi szeretettel, barátsággal és hálával” szóló alapszöveg, 1972. július 25-ből, hanem a zárójeles kiegészítés: „Annyit dedikáltam már neked, hogy nem jut eszembe semmi eredeti!”

Mi nem lettem?

Ami lepapírozhatóan lettem, és akár az idézett dedikációkból is kikövetkeztethető: szerkesztő, kritikus, irodalomtörténész. Az íróságot újabban próbálom (diákkorom reményeit évtizedes megszakításokon át mostanában felélesztve). Vannak viszont negatív bizonyosságok; ma már egyértelműen állíthatom: nem lettem élsportoló, sportújságíró, zenész (zenei szakíró), filmes szakember vagy a kortárs angol-amerikai nyelvben, kultúrában, sajtóban járatos médiasztár. Csak olyan területeket sorolok, ahol ifjú koromban, a pályakezdés alatt-előtt néminemű lehetőségeket felcsillantottam (barátaimban, osztálytársaimban, netán a szüleimben?). A zenei részt gyorsan kipipálhatom, sajnos; ha első gimnazistaként megmutatkozó dalszerzői indítékaim nem halnak el, még híres emberként tarthatnának számon, akár a 21. század elején. Én viszont, a szülői akarattal szembeszállva, tizennégy évesen felmondtam a hegedülést, meguntam Paula néni „ne kaszálj!”, „ne markolj” figyelmeztetéseit. Maradtam lemezhallgatással, ifjú házas koromban gyakoribb koncertlátogatásokkal.
A sport, ha nem is az „élen”, vagyis az elitben, szerencsére nem maradt ki az életemből. Szakértelmem megmaradt, amatőr szinten, bár néha úgy érzem, profibb vagyok, mint a magyar labdarúgás sok mai elemzője. (Péter barátommal, a volt focistával szemben megnyertem a fogadást a legutóbbi világbajnoki prognózisban.) Még egyetemista koromban is előfizetője, megszállott olvasója voltam a Népsportnak, de másodéven (?) letiltottam magam, lemondtam a mindennapi sportlapolvasásról, úgy gondoltam, mégis inkább az irodalomnak kell több időt adnom. Pedig biztos vagyok benne, hogy jó sportújságíró lettem volna, erre a mesterségre még most is át mernék nyergelni; de inkább Bálint unokámnak ajánlom, hogy az amerikai futball és a testnevelési egyetem sikeres pesti gyakorlása mellett ébressze fel önmagában a nagyapától örökölt (?) tehetséget. Ez a lehetőség a már focizó és síző hatéves Dávid előtt is ott áll.
Pályám első szakaszában elég rendszeresen írtam kis jegyzeteket filmekről, főként a marosvásárhelyi Igaz Szónak. (Azóta sem kerültek kezembe azok a régi folyóiratszámok, hogy ellenőrizhessem hajdani magamat.) A kitartó filmnézésről nem mondtam le, az Utazás a gyökerek körül egyes fejezetei 1972-ből tanúskodnak erről, a tévé, a kazetták gondoskodnak róla, hogy lépést tartsak, legalább nézőként, az új irányokkal, Laci fiam pedig Budapestről gondoskodik hírekkel a kortársi filmvilágból, akár Cannes, Berlin vagy éppen Amerika filmes helyszíneiről, legfőképpen az Európai Filmakadémia portájáról (no nem a kapusszobából) szerezve értesüléseit. Az ő figyelmeztetésének köszönhetem a Mikes utcai háztól százötven méterre, a Köztársaság (újabban: Florin Piersic) moziban nemrég szerzett filmes élményt: a román film nemzetközi figyelmet keltő új hullámának egyik jelentős rendezője, Tudor Giurgiu (a kolozsvári TIFF, a már európailag számon tartott filmfesztivál kezdeményezője, igazgatója) Miért én? című, a mai romániai társadalomba, politikába élesen bevilágító játékfilmjét sok száz emberrel együtt nézve, a filmművészet szórakoztatáson túlmutató erején, a változtatás lehetőségén volt alkalmam töprengeni.
Egy minapi tévéműsor hívott elő bennem nagyon régi emléket. Szakember, mai hűséges The New Yorker-olvasó mesélt a riporternek az „amerikai nemesség” hosszú évtizedek óta működő termékéről, a minőségét és népes táborát őrző angol nyelvű folyóirat jelenéről. Azt is elmondta, hogy angol szakot végzett bölcsészként eleinte nehezen birkózott meg a New Yorker egyes szövegeivel. És kezdett oszlani bennem a homály: bukaresti követségi vagy angliai baráti (?) úton az ősidőkben hozzám is eljutott a valóban minőségi amerikai kultúra e termékének néhány példánya, olvasgattam is, amennyire erőmből-időmből tellett (meg persze alakuló nyelvtudásomból) – aztán nem lettem sem New Yorker-szakértő, sem az angol-amerikai irodalom fordítója. (Most legalább a pincében találnám meg az akkoriban – talán még ma is – nálunk ritkaságnak számító lappéldányokat…)
Dalszerző, az Európai Dalfesztivál árnyékában-lázában élő, vagy menő sportriporter, az amerikai társadalom, az amerikai film és irodalom szakértője – micsoda elszalasztott lehetőségek!
De legalább még enyém (is) a Korunk, a 90. évét 2016-ban ünneplő folyóirat. (És én még messze vagyok a kilencventől.)

Nosztalgia, különböző szinteken

2015 márciusának elején történt: a már mágneses kártyával működő, modernizált kapunk (A KAPU) akadályán túljutva, a lakásbejárati ajtónál csenget, várakozik három személy. Éppen magányos ebédemet zavarják meg. Idegenek, ismeretlenek. Magas, hatvan körüli, jó megjelenésű férfi, románul szólít meg: – Nem ismerem fel? – A mellette álló fiatalabb asszony és a nyolcéves kedves kislány néz rám (már az előszobában jól nevelten bemutatkozik a gyerek, szintén románul beszél), várják a hatást. – Bruno vagyok – így a férfi, és emlékezetem mozgósítása érdekében hozzáteszi a sajátjához a Tenzi néni nevét.
A történet bent a szobában, a Fehér kakas alatt ülve négyesben, kikerekedik. Még az emeleten laktunk, a negyvenes évek második felében szokásos rekvirálások keretében a bejárat fölötti, külön bejárással is megközelíthető szobába egy őrmestert és családját telepítette be a lakáshivatal. Amikor ők továbbálltak, G. Hortenza tanárnőnek utalták ki a szobát; ő a Tenzi néni, Bruno anyjának, Bonbonicának (Victoriának) a nagynénje (vagy nagyanyja, ez máig nem világos, de nincs jelentősége). Az évtizedeken át kötelező háznyilvántartóban, az ún. Carte de imobilban megtalálom, édesanyám betűivel, Tenzi néni adatait: 1905-ben született Bukarestben, 1948. szeptember 15-én lett a ház lakója (a mi lakónk?) – 1979 januárjában halt meg. (A halál dátuma más írással, a nővéremével van bejegyezve, anyánk akkor már nem élt.) Feltűnik a nyilvántartásunkban mint iskolás (1959-ben született) B. Robert (Bruno), 1969. október 1-től lakott itt, B. Horst és Victoria gyermekeként; valamikor 1970-ben Brassóba távozott. Mindezt csak a pontosság kedvéért.
Bruno a családjával, második feleségével és közös kislányukkal, hazafelé, Szatmárnémetibe menet, megállt a Mikes Kelemen (Croitorilor) 15-ben nosztalgiázni, fölemlegetve a nála öt évvel idősebb, itt lakott unokahúgomat, Julikát meg a kert végéből a farkaskutyánkat. Amiről nem esik szó, bennem azonban ez a fő emlék Tenzi nénivel és családjával kapcsolatban: a szekus szálak. Tenzi néni ugyanis, valamikor a hetvenes évek elején-közepén (megközelítő támpontot az én megfigyelési dossziémból kikereshetek), ellopta a már földszinti lakásunk hátsó bejáratának a kulcsát (kisiskolás fiainknak kiraktuk a lakáskulcsot, cserépbe rejtve, ha a gyerekek nem egyszerre érkeznének haza); a Szekuritáté megbízásából tette, hogy könnyebben oldhassák meg, betörés nélkül, a lehallgató mikrofon beszerelését dolgozószobámba – ahol most Brunóékkal ülünk! Történt egy kis malőr, mert István fiunk az akció előkészítésének idején délelőtt betegen hazajött az iskolából, a lakásunkban ellenőrzést végző Tenzi néni pedig megdöbbent, hogy itthon találja Istvánkát, és jól leteremtette. Valószínűleg egy másik napra tették át az elvtársak a „műszaki tevékenységet”, magas rangú tisztek (őrnagy, alezredesek) szerepelnek a terv, az utasítás megőrzött hivatalos leírásában! (1989. december végi folytatás: a mikrofont a telefonelosztó dobozában találta meg a szakember.)
Ebben az akcióban az akkor tizenéves Brunónk természetesen ártatlan. Az más lapra tartozik, hogy a nyolcvanas évek közepén hivatásos szekuritátés tisztnek állt. Jelenlegi státusáról nem kérdeztem. Kérdezés nélkül viszont elmesélte, hogy a szülei Németországban élnek, jó nyugdíjjal. Szász apja már ott kérte a nyugdíjazását. (Egy kedves, a feszültséget már-már feloldó látogatási epizód: a kutyák kapcsán szóba került Lilike; nekik is tacskójuk van otthon. Beengedem Lilit, felugrik a kislány ölébe, szeretgetik egymást.)
Tanulság helyett: a nosztalgiázás természetesen mindenkinek emberi joga. Ha már szász, nekem nem az új román államelnök jut eszembe. Nem is az ősök közt szereplő német származásúak. Hanem a félig szász, félig magyar, korán zárult életét magyarként megélt, de a német (szász) vonalat soha el nem felejtő barátom, Miess Jancsi jár az eszemben; anyja nevét, a Ritoókot használta Korunk-szerkesztőként, irodalmi munkásságában. Ha ő csengetne be hozzám, csók nélkül is (sőt úgy!) tudnánk az összetartozásunkat. Mint annyi sokakkal A mennyei kapu (Bp., 2006.) meghívottjai (meghívottjaim) közül, Bálint Tibivel, Szilágyi Domokossal, Cseh Gusztival, Páskándi Gézával, Bori Imrével, Bretter Gyurival, a mennyei kapun később átment Lászlóffy Alival, Csiki Lacival; és fiktív kerekasztalunk idősebb résztvevőivel, Kós Károllyal, Szabédi Lászlóval, Jékely Zoltánnal, Cs. Szabó Lászlóval.
Az élő barátok pedig, ha idejében jeleznek, ma is megalhatnak a Fehér kakas közelében.