A dombok ideje

(Hügelzeiten)

– részletek –

1.

A ház a dombtetőn állt, több mint ezer méter magasságban a távoli tenger felett. Ott laktam, egyedül tanyázva a fellegek között, egy szerelmi csalódás terhével a nyakamon, összetört gondolatokkal. Ott lakoztam, ezer méterrel a tengerszint fölött, egy elhalt fában, egy sejtben a fakéreg alatt; egy évgyűrűben ettem és aludtam. Fából volt a padló, a mennyezet, a falak. A reccsenést a farostok egészen az oromzatig továbbították. A kopogás mellettem kúszott le a pincébe. Rágcsálás, sercegés, őrlés hallatszott. Némelyiket értelmezni tudtam, és volt, amelyik megmagyarázhatatlan maradt számomra. Füleltem járás közben, evés közben, hallgatóztam álmomban. Csupa fül voltam, kiélesedett, álmatlan, éber fül.
Az ajtó egy mezei utat zárt keretbe. Az út tekergett-kanyargott a fűben. Néha a főnszél nyöszörgött. A napfény végigsúrolt hűvös tekintetével. Nem dolgoztam. Órák hosszat egy papírlap fölé hajolva, megtöltöttem azt ákombákommal, ceruza-szövevénnyel, porfészekkel. Az asztalnál ültem, cigarettát sodortam, ujjaim között szétmorzsoltam az unalmat, vagy jeleket keresve olvastam a tenyeremben. Összeácsoltam magamnak egy jövőt, vagy csak annak vázát, majd újra ledöntöttem. Az ablaknak támaszkodtam, engedtem, hadd ballagjon tova a nap, nem köszöntöttem, csak bámultam kifelé, lefelé. Odalent feküdt a tó; feküdt, sohasem magasodott föl. Odalent volt a többi ház, kéményeiken füst-tollak.
Orrmosás, reggelizés, lámpaoltás, alvás. Ugyanazok a mozdulatok, ugyanazon lépések végtelen sora borította be a padlót. Céltalanul botorkáltam át a szobákon. Megjelentem önmagamnak, saját hangom jött felém, tért vissza minden irányból. A lépcsők elkezdtek rügyezni, elágazódtak, és a falak egyre közelebb húzódtak a testemhez. Csak szemléltem mindezt, nem védekeztem. A szekrényekből köd gomolygott elő, és a fiókokból régi lombok felgyülemlett szaga áradt.

9.

Vannak helyek, ahonnan elmegyünk, ahová visszatérnénk. És vannak kezdettől fogva elvarázsolt vagy elátkozott helyek, akárcsak az utak, amelyek hozzájuk vezetnek. Az ilyen utak szélét többnyire az agyagos talaj növényei, a földcsuszamlás lakói növik be, amelyek a kötött talajt szeretik, mint a martilapu, a medvehagyma és a zsurló. Ilyen út vezetett el a házam mellett is, egy vízmosta hegyszakadékba, árnyékkal átitatott, varangybarát nedvességbe. Odalent penészedett az erdő, zöld szürkület lobogott. Zöldesen csillogtak a gyökértörzsek, akárcsak a zuzmók és a mohák a sziklatömbökön. Úgy tűnt, mintha errefelé sohasem járt volna az idő, mintha a vízcseppekkel telített mozdulatlanságot sohasem érintette volna.
Meredek, szűken kanyargó ösvény vezetett lefelé egy völgyzárógáthoz, amely nem volt túl magas, de a kétségbeesetteknek mégis elég magasnak bizonyult. Megmagyarázhatatlan feszültség honolt e helyen. Még itt lebegett valami a balszerencsések sorsából, ami visszamaradt a levegőben, a fákban. Egy észrevétlen sugárzás, talán régi metafizikai kérdések legkisebb részecskéi, megannyi kérdés a létezésről, a keletkezésről, az elmúlásról, a semmiről.
Az emberek azt állították, az öngyilkosok évről évre megjelentek halottak napja körül a gátfalon, bár csupán mint halovány árnyak a gyengén exponált filmeken, és szellemkezük odaintett az élőknek. Gäbi, egy selyemszövő, hideglelős hangon mesélte, hogy útját állták. Órák hosszat topogott egy helyben, nem jutott sem előre, sem hátra. Moccanni sem bírt. Imái szárnyaszegetten, malomkő-súllyal forogtak benne.

11.

A nyár déli csendje, légyzümmögéssel. Két lélegzetvétel, két szó közötti csend. A lomb alatt érő szőlők csendje. A halotti csend, és annak krizantémszaga. A csend mint lobogó függöny a nyitott ablakban. A csend összes különféle változata, eltérő árnyalata. A lapuló, szegényes, vagy pedig az oszlopnyi magas, büszke, mesterien barázdált csend. És az én csendem. Az én csendem prémet viselt és szürke volt. Nem adtam neki nevet. Kinyitottam az ajtót: Jöjj! Kinyitottam az ajtót: Menj! Kézzel segítettem neki, lábbal tuszkoltam. Sohasem sietett. Gyakran napokra eltűnt, majd újra fölbukkant, prémje még szürkébb volt. Az asztalomon, a papírokon fű mutatkozott, gyér és fakó, mint a fák tövében, és lassan az órákat is benőtte az időtlenség.
Sajnáltam, hogy már nem voltak meg a régi levelek, hogy haragomban eldobtam őket. Sajnáltam, hogy nem tudok többé a meghitt sorok között kószálni, és újraolvasni, amit régen olvastam. Tudtam, a jó fülek még az elnémult hangokat is meghallják a tinta és az elsárgult papír alatt. Válaszlevelet írhattam volna az elveszített barátoknak, egy régen elavult múltnak. Azt írtam volna: Kedves, szeretett Múlt, itt a tél valamivel hosszabb, mint a nyár. Itt a nappalok és az éjszakák a kövekkel együtt a völgybe görögnek. Ahol lakom egy hegyes, legeltetésre használt szöglet, amely az égbe nyúlik. Így könnyen beláthatok az ablakomból öt országot és miegymást. Az utak végén lakom, de ezek az utak valójában nem is utak. Fűnőtte ösvények, alig lelni meg őket. Álombeli ösvényekre hasonlítanak, amelyeken mezítláb lehet járni. Kőrisvesszőből, bodzabokrokból és vadrózsából való sövénykerítések tagolják a meredek hegyoldalakat. Élőbozótnak nevezik őket errefelé, mert élnek, és mélyen gyökereznek. El kell még mondanom, hogy a csend, amely folyton a lábamhoz dörgölőzik, örökösen még több csendre éhezik. Telhetetlen lett, és terhemre van.
Feltűnt, hogy a csendnek különböző tisztasági fokozatai lehetnek. Hogy létezik-e a tökéletes csend, kétlem. Azt is kétlem, hogy egy változatlan lényegiség lenne, egy elem, amely a tűzzel, levegővel, vízzel, földdel egyenértékű. Lehet, hogy az emberi lélek szétbonthatatlan, elemezhetetlen alkotórésze. Vagy talán csak egy romantikus rémkép, egy bolondos elme szüleménye. És talán az ilyen ember, mint én, aki a csenden gondolkodik, már több, mint bolond.

21.

Előfordult, hogy ébredéskor nevetés gurgulázott a torkomban. Figyelmes, türelmetlen ébredés volt ez, a létezés örömével, életvidámsággal tele. Mivel körülvett a nappal, a világosság, a látható, kézzel fogható jelenlét, ficánkoltam, izegtem-mozogtam. Szemem nem csak látott, de élővé is tette a látottakat. Ízlett a kávé, kedvemre volt a mosdás a kútvályúnál, a jéghideg víz, a Marseille-szappan illata.
Ezek a vidám szivárvány-reggelek nem voltak feltétlenül felhőtlenek. Borúsak is lehettek. Még a ködöt is úgy olvastam ezekben a pillanatokban, mint egy verset. Merő mágia: a köd írta sorok a vízmosta szakadékok fölött, az ablakok előtti sötétség, amelyen átlüktet a fény, a kósza véletlen, a lehetőségek és a szemfényvesztés látszólagos megjelenése. A körvonalak egybefolytak, újraformálódtak; talán a fantázia, talán egy másik világ körvonalai voltak.
Az ilyen reggeleken hízelegtem és udvaroltam. Körülrajongtam a létet, az egyszeriséget, tudatosan lélegeztem ki és be. Úgy olvastam önmagamban, mint egy turistatérképen, magaslati kanyarok, távolságok, úttalan utak. Minden teketória nélkül el tudtam fogadni a mikrokozmoszomat. Minden szikrát, részecskét, nyomot, az ellentmondásokat, a felcsillanásaikat, az ingatag egyensúlyt.

25.

Anélkül, hogy látna, hallana, némán. Képes-e érzékelni egyik tárgy a másikat? Az „anyag” talán mégis képes ismeretlen módon kommunikálni? Létezik-e a fa nyelve, a kő nyelve? Létezik-e az érzékeny, elpiruló vas, az örömtől táncra perdülő asztal? Elképzelhető-e egyáltalán, hogy a tárgyakban érzelmek bontakoznak ki, rokonszenv és ellenszenv, észrevétlen közeledés vagy észrevétlen eltávolodás? Milyen szerepet játszik ebben a távolság? Milyen messzire érnek a jelzések, mikor szakadnak meg az összeköttetések? Milyen távolságnál kezdődik az elszigetelődés, jön elő a búskomorság, például egy borospohár depressziója, amely teljesen egyedül van egy üres térben?
Olvastam a tárgyak magányáról, és arról, hogyan tudja ezt a magányt a körülöttük lévő kisebb vagy nagyobb tér növelni, illetve csökkenteni. A mélyére akartam hatolni ennek a jelenségnek, így hát kiürítettem a lakószobámat. Ki akartam bontani a magányt, kiemelni a pontatlanságból, az érzetekből, és érthetővé tenni a magam számára. Tudni akartam, mi ez: erő, anyag, a tér szubsztanciája?
Kezdettől fogva világos volt, a kis üvegtárgy gravitációja a szobám padlóján rendkívül erős. Ennek az üvegpohárnak a puszta jelenléte megváltoztatta a légkört, és magára vont minden figyelmet. A környezet, vele együtt én is, mellékes lettem. Bárhova állhattam; a tekintetem, a gondolataim, az érzékeim csak hozzá tértek vissza. Mintha megbabonázott volna, teljes sötétségben is láttam őt. Enyhén oszcilláló vonalakból formálva állt ott, és egy magas, éneklő üveghang csendült föl, majd halt el újra. Akkor is, amikor úton voltam, megjelent a magányos üvegpohár képe. Megjelent a fejemben, pontosan megrajzolva, és meg voltam győződve róla, hogy formájának fényárnyék-játéka pontosan a felidézése idejével esett egybe. Egy üvegpohár, egyszerű kvarchomok keveréke, összeolvasztás eredménye, lehűtve és dermedten, és mégis olyan erőkkel rendelkezik, amelyek az értelmemet messze meghaladják.
Feljegyeztem: a magány nem változatlan adottság. A magányt a környezete formálja. A magány nem egyenértékű az elmagányosodással. Lehet életteli és erőteljes. Ráadásul képes létrehozni saját hangzásformáit, és elvarázsolni vele bennünket.

27.

Mire is vártam tulajdonképpen? Mi volt az, aminek jönnie kellett, megmutatkoznia, megtörténnie? Honnan vettem a változás bizonyosságát? A várakozás, amint másoktól is hallottam, az új kezdete, az élet csíraformája, minden fejlődés első szakasza. Gondoljunk csak a mag titokzatos alvására a burkában, a héjában, a sötétségre és a nedvességre a földben, az anyaméhben. A várakozás a teremtés szükségszerű szakasza, és valahol a szent iratokban is benne van: a dolgok ahhoz jönnek, aki tud várni. Kétségtelenül fegyelmet igényel. Szünetet kell tartanunk, össze kell szednünk magunkat. A türelmetlenség, a jövőbe vágyódás legyőzése felszabaduláshoz vezet. Törekedni kell a vágyak nélküli várakozásra, amely megnyílik, a világosság felé fordul, egyszerűen, növényhez hasonlóan.
Elkezdtem nemesíteni a várakozást, szemezni, ahogyan az almafákat oltják. Átoltottam egy értékesebb várakozást a megszokott várakozásba, és vártam. Így ültem gyakran, érzéketlen lábakkal, bénult karokkal, mozdulatlanul. Még a lélegzetem is belém szorult. Az idő, a környezet elsüllyedt alattam. Hagytam, hogy az est est legyen, és nem érintettem meg a lámpát. Néztem a pontszerűen világító fényeket, láttam, mint lobbannak fel és alszanak ki, vártam, amíg belevakultam, amíg az asztal, a szék, a falak hangtalanul magukba omlottak, és kavarogni kezdett a hamvuk. Gyakran gondoltam Schepenese-re, a múmiára, aki egy közeli kolostor könyvtárában aludt, művészien körbetekert lenvászonba burkolva. Szilárd húsára gondoltam, összezsugorodott, csontokra tapadó bőrére, kicsi, óegyiptomi hercegnőarcára, amelyet feketére festett az idő. Arra gondoltam, három és félezer éve várakozik. Várakozik egy isten, egy istennő vagy egy megkésett, ősrégi napsugár életadó csókjára.
„Szívem le kíván menni a tóhoz, hogy tisztálkodjon előtted, hogy láttassam szépségem a legfinomabb királyi vászontunikában, amelyet átitatott a víz. Lemegyek veled a vízhez, piros hallal jövök ki hozzád, szépen fekszik ujjaimon. Jöjj, nézz reám…”(részlet egy osztrakon szerelmes dalából)

28.

Harsány zűrzavar, vad ölelések és tapogatások, bűnös szenvedélyek, hitvány árulás, ördögi üzelmek: a szerelem nem múlik, akkor sem, ha tőr járja át a szerelmes fájó szívét. Érthetetlen, hogy a féltékeny szerető miért olyan leírhatatlanul mezítelen, miért kell olyan szánalmasan meggörbülve és fejjel lefelé lógnia a díszletek között. Aztán a vér, a vér, a sikoltozás! És újabb ölelkezések, átkarolások, a végtagok zűrzavara a pamlagon, díványon, fürdőkádban és a színpad csupasz padlóján. A színházzal gondjaim voltak, gyakran kényelmetlenül éreztem magam, ha kirívó túlzásokat, végletekben való gondolkodást vártak el tőlem. Sárgaréz-érzelmet, túl rikítót, túl hangosat, színlelt dühöt, megjátszott gyöngédséget. Gyakran kitűnő volt a játék és a kellékek, de túl mesterkélt és átlátható a gondolatmenet. Úgy játszottak, mintha a nézők élettelen lények lennének, képtelenek a látásra, a hallásra. Ami szórakoztató, élvezetes, vagy elgondolkodtató lehetett volna, az gyötrelem lett számomra, ha a plüssfotelben ülve, hallgattam és néztem őket.
És most szerelmes lettem. És pontosan itt fent a dombon, távol a színpadtól, amely a világot jelenti, szerelmes lettem egy dívába. Egy folyóirat régi számát lapozgatva fedeztem föl az arcképet. Félprofilból való felvétel. A súlyos szemhéjak, a homlok, az orr és a száj, az áll és a nyak vonalainak melankóliája elbájoló. Eleonora! Eleonora Duse, született 1858-ban, Vigevano-ban, Olaszországban. Már a neve is olyan, akár egy vonóhúzás a gordonkán. A zenélő név Rosztropovicsnak is tetszően hangzana. Csak az érintett kellemetlenül, hogy a nő D’Annunzio-val barátkozott, akinek hivalkodó parkjában karonöltve sétáltak. Újra meg újra előkerestem a folyóiratot, nézegettem az arcképét. Tudtam, ott vár rám a huszonhetedik oldalon, és rám néz enyhén oldalra vetett fejjel. Ő, akit Milánóban, Bostonban és Philadelphiában ünnepeltek, most itt él énnálam. A lapok közé különböző virágokat tettem, idény szerint, margarétát, mályvavirágot, borostyánlevelet.

34.

Pánik nélkül, sietség nélkül. Amit meg kellett tenni, körültekintően tették meg. Valaki a családból lement a faluba, a paplakba, a községházára, az orvos házába, és bejelentette a halálesetet. A doktor feljött vele a tanyára, megnézte, megállapította az elhalálozást, és kiállította a halotti bizonyítványt. A halott állát felkötötte egy kendővel, tanácsokat adott, mi mindent kell elintézni, hogyan kell a holtat megmosni és elhelyezni. Egy ideig elüldögélt a konyhában, megivott egy kávés snapszot, szólt néhány jó szót, nyugtatót. Azt mondta, az élet óraművében elkoptak a rugók, és ez a gépezet, mind közül a legcsodálatosabb, megállt. Megjött a lelkész, megáldotta a holtat, imádkozott, leült egy kis ideig a konyhában, ivott egy kávés snapszot, és ő is megtalálta a vigasztaló szavakat: „Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak. Ideje van a születésnek, és ideje a meghalásnak; ideje az ültetésnek, ideje annak kiszaggatásának, ami ültettetett.” Jött a sírásó, segített beöltöztetni a halottat, segített felravatalozni. Ő is elüldögélt a konyhában, megivott nem egy, de több kávés snapszot, és nem kellett jó szavakat mondania, mert körüllengte a szakember nyugalma és higgadtsága. Nemcsak levette a mértéket a lucfenyő koporsóhoz, de maga is ácsolta, és odafigyelt, hogy úgy találjon, mint egy mérték szerint készült ruha; legyalulta, selymes tapintásúra csiszolta, és ezüstözött veretekkel látta el. Gondosan illesztette be a kis ablakot a halott arca fölé, és úgy vélekedett – minden irónia nélkül: a halott láthatja majd, ki vesz tőle búcsút. Sírásóként ő gondoskodott a feketére lakkozott, magas kerekű halottaskocsiról, amelyet megtisztogatott és kifényesített, amíg úgy ragyogott, mintha új lenne. Feketébe öltözve, fekete cilinderrel a fején vezette a gyászmenetet a harmadik napon. Ő tartotta a kantárnál fogva a fekete nyeregtakaróval leterített lovat, ő adta meg a lépéstempót, amely felügyelete alatt még a legmeredekebb útszakaszon sem veszített méltóságteljességéből. Bár kedvelte a szeszesitalt, sohasem vethettek semmit a szemére. Komolyan vette a könnyeket és a gyászt. Szépek voltak a gyászmenetei, mindenekelőtt a hóban. Szép volt, amint kimérten és rendben haladtak a fehérségben, és leheletnyi szesz lengte körül őket. Aki az út szélén állt, mínusz tizenkét fokban is kivette kezét a zsebéből, és levette fejéről a kalapot.


BENŐ ESZTER fordítása


Werner Lutz svájci költő, író, festő, grafikus. 1930-ban született Wolfhaldenben. Jelenleg Bázelben él és alkot. Szépirodalmi munkásságát a svájci Schiller Alapítvány nagydíjával (1992) és Bázel város költészeti díjával (2010) tüntették ki. Az itt közölt részletek a Hügelzeiten című prózakötetéből valók.