A chilei örökség

A minap a levélszemétben keresgélve az alábbi, spanyol nyelvű levélre bukkantam:

Saludos,
Soy Martin Benard Marclord, Le hago una oferta en relación con el fondo de mi cliente fallecido por valor de 13,6 millones de dólares estadounidenses, que lleva el mismo apellido que usted. Espero su respuesta para más detalles sobre este tema. Atentamente, Martin Benard Marclord¹

Nem tulajdonítottam jelentőséget a dolognak, rendszeresen kapok elektronikus levelet a Magyar Postától, naponta többet is, át nem vett küldeményekre hívják föl a figyelmemet, mindenféle nyereményeket ígérnek, a telefontársaság nevében iPhone-t, egyik cég Mercedest, a másik Opelt, a harmadik VW-t, a negyedik nagyobb összeget ígér, és nekem mindezért csak el kell látogatnom egy oldalra, ott kitölteni egy kérdőívet. A másik cég aranyórát ígér, a nyereménytárgy értékéhez képest bagatell összegért csupán a szállítást kell kifizetnem, ehhez persze a bankkártyám összes adatát meg kell adnom. Idáig persze én nem jutok el, engem nem vesznek palira ilyen csalók.

Lemásoltam ezt a chilei levelet, az eredetit meg rögtön ki is töröltem, mint az összes többi, gyanús tartalmú tucat üzenetet. Most akadt kezembe ez a másolat, gondoltam, kíváncsiságból utánanézek a Google-ban, létezik-e egyáltalán ez az ember, vagy csak valakinek a nevében beszél. Lássanak csodát, létezik, My Name is Mr. Martin Benard Marclord , I am a Legal practitioner and owner of Martin Benard Law Firm, I have a financial transaction which might…

Nocsak. Tovább keresek, beütöm a név mögé, hogy Chile, és a nyolcvankétezer-ötszáz találat közül a legtöbb felugró oldal ugyanezzel a szöveggel jön, a többinél át van húzva a keresztnév és a második vezetéknév, de egytől egyig, kivétel nélkül csalásról szóló cikkek. Most légy okos. Tehát létezik ilyen nevű ügyvéd Chilében, pénzügyekkel foglalkozik. Most már csak azt kell kiderítenem, hogy kicsoda az illető, aki az ügyvéd nevében ír, és persze honnan szedi, hogy tudok spanyolul.

Napokra félretettem a chilei örökség dolgát, közben azért eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha már réz- vagy egyéb, értékes nemesfémbánya tulajdonosa lennék, hála az eleddig ismeretlen, elhunyt rokonnak, aki az összes vagyonát rám hagyta. Igaz, nem közvetlenül, de az ügyvéd megkeresett, és mivel Chilében nem talált egyenes ági leszármazottat, az óhazában kellett utánajárnia, kit illet az a tizenvalahány ezer amerikai dollár. A villamoson ülve éppen azon gondolkodtam, a Hősök terére kéne mennem, úgyhogy le is szálltam az Oktogonnál, még az is átvillant az agyamon, hogy milyen könnyen megszoktam, én, a vidéki, aki November 7. térnek ismertem meg, amikor Budapestre kerültem, bezzeg a budapesti barátnőimnek még ma is nehéz a váltás, sokszor Tolbuchin körutat mondanak a Károly körút helyett, aztán a következő gondolatom rögtön ez után a dédapám lett. Hogy hogyan jutott eszembe, mikor ő nem is a második, hanem az első világháborúban harcolt, azt magam sem tudom, mindenesetre tény, hogy járt az amerikai kontinensen, de nem Chilében, hanem Kubában, és csak a szerencsének köszönhette, hogy kiszálltak Santiagóban, mert ha eredeti úti céljáig, Havannáig megy, akkor a többi négyszáz utassal együtt ő is a viharos tengerbe vész.

Dédapámnak esetleg lehet valami köze ehhez a chilei örökséghez? Előfordulhat. Teszem azt, Santiagóban, vagy inkább Santa Clarában, merthogy ott dolgozott, ott is élt, másfél vagy két évig, már nem emlékszem pontosan, a lényeg, hogy ott megismerkedett valakivel, titokban tartotta a kapcsolatukat, és mielőtt hazajött, meghagyta a feleségének vagy élettársának, hogy eszébe ne jusson keresni. A család nem is foglalkozott vele, mostanáig ki sem derült volna, hogyha nem hal ki az egyenes ág. Így történhetett, most már csak azt kellene kiderítem, hogy került az az asszony a dédapámmal közös fiúgyermekével Chilébe. Lényeges, hogy fiúgyermek, hiszen a chilei ügyvédet is a közös vezetéknév irányította hozzám. Hogy miért nem angolul, miért spanyolul írt nekem, arra talán elegendő magyarázat, hogy ha beüti a nevemet a Google-ba, rögtön kiderül, hogy van spanyol érdekeltségem.

Kérdés tehát, hogy került a dédapám leszármazottja Chilébe? Nekiálltam nyomozni. Megkértem egy hajdani kollégiumi társamat, aki ugyan nem Santa Clarában, hanem Cienfuegosban lakott, nézzen utána, szabadon kutathatók-e az ottani levéltár iratai. Két hétbe beletelt, mire Enrique megírta igenlő válaszát. Egy bökkenő azért van, online ugyanis nem elérhető ez az anyag. Nem tudom, milyen iratokat digitalizáltak, hogy áll az ország, fogalmam sincs a mostani kubai viszonyokról, úgyhogy ha nem akarok személyesen Kubába utazni, akkor valami mást kell kitalálnom. Enriquét mégsem küldhetem oda magam helyett, hogy kutassa ki, merre járt a dédapám.

Az óhaza, igen, csak persze nem Magyarország, főleg nem annak az 1919-es nyárnak a Magyarországa, ahonnan a dédapám elmenekült, hanem az, ahonnan a Valbanera gőzös többi utasa származott, mint az a bizonyos Juan is, aki az út során a húgával, Rositával együtt spanyolul tanította a dédapámat. A gőzös utaslistáját már akkor megszereztem, amikor fény derült a katasztrófára, énelőttem legalábbis, merthogy a családunkban érthetetlen módon titok övezte az epizódot, hogy a dédapám a tengerentúlon is járt. Száz szónak is egy a vége, tudtam, hogy Juan és a húga a többi kétszázötvenhét utassal együtt Las Palmas kikötőjében szállt föl a hajóra, nem maradt más dolgom, tüzetesen átvizsgáltam az utaslistát, és a Juan nevű utasok közül Rosita révén azonnal kiszűrtem, melyik volt a dédapám barátja. Ezzel mondhatni sínen is voltam, utána már csak be kellett volna küldenem a spanyol Beilleszkedési, Társadalombiztosítási és Migrációs Minisztérium honlapjára a nevet meg az e-mail- címemet, hogy ott majd utánanézzenek, hogy mikor és merre járt Juan. Ennyiben maradtam magammal.

Volt egy halvány sejtésem, hogy talán Rositától kellene kiindulnom, hiszen nem ritka eset, hogy az egyik jó barát húga egyszer csak fontos szerepet kap a másik életében, de úgy voltam vele, maradjunk szigorúan a tényeknél, a megérzéseimmel ráérek majd foglalkozni, miután Juanról találtam megbízható adatot.

Eltelt egy-két nap, el is feledkeztem a chilei örökségemről, rengeteg tennivalóm között nem értem rá nyomozni, egy hirdetés láttán aztán eszembe jutott, de rögtön utána arra gondoltam, ha írok is a spanyol minisztériumnak, és válaszolnak is az e-mailemre, mihez kezdek majd vele, hiszen Juan leszármazottainak nem is az én dédapámra, hanem annak az esetleges leszármazottaira kell emlékezniük. Eléggé valószínűtlen, mindenesetre azt meg fogom tudni, hogy mi történt Juan családjával, ha egyáltalán lett neki családja Santa Clarában, és ha szerencsém van, a leszármazottaitól még több adatot is szerezhetek. Például hogy kivándorolt-e valaki közülük Chilébe.

Visszatértem a Valbanera gőzös utaslistájához, kikerestem Rositát, és ahogy leírtam a nevét, Rosa García de la Vega, született 1897. szeptember 5-én, Gran Canaria San Augustín nevű városában, Juan Cristóbal García de la Vega, született 1895. március 15-én ugyanott, már töltöttem is ki a spanyol bevándorlási minisztérium űrlapját. Miközben az eredményre vártam, gondoltam, annak is utánanézek, van-e adat arra, hogy milyen mértékű volt a bevándorlás Kubából Chilébe. Nem kellett csalódnom, még 2019-ben is 16 253 kubai bevándorlót tartanak számon az országban. Igen ám, de mi van, ha ezek a kubaiak nemrég vándoroltak ki. Híre ment, hogy Chile gazdag, nincs válság, elég messze is van Kubától, megéri odamenni. Ezen a nyomon tehát nem jutok messzire.

Néhány nappal később találkozót beszéltem meg Juli barátnőmmel, és természetesen rögtön el is újságoltam neki, hogy mibe keveredtem. Juli alapvetően gyanakvó ember, éppen ezért mindenben nagyon alapos. Kiváló elme, végzettségét tekintve közgazdász, és persze felelős civil, naprakész a közügyekben, országos és helyi szinten egyaránt, úgyhogy amikor meghallotta, milyen e-mailt kaptam, szó nélkül felpattant, berohant az irodájába, majd kisvártatva egy kivágott újságcikkel a kezében jött vissza.

Idenézz, lobogtatta előttem a papírt, melyen csak annyit láttam, hogy a háromhasábos cikk fölé piros filccel ráírta, hogy Magyar Nemzet, de a keltezést már nem tudtam kibetűzni, mert azonnal föltette a szemüvegét, és ő maga olvasott föl belőle nekem egy részletet.

Az elmúlt években arról győződtem meg a részemre megküldött okiratokból – melyeket közjegyző, kül- és belföldi ügyvéd, jogászok, közgazdász egyaránt átvizsgált –, hogy igen jelentős vagyont örököltem külföldön, közjegyző előtt e vagyon ismeretében kötöttem tehát befektetési szerződést Kutas László országgyűlési képviselővel, aki a birtokomban, valamint a dr. Mihályfy József ügyvéd birtokában lévő iratok alapján ajánlotta fel a segítségét, és több ízben el is járt velem együtt külföldön, így Svájcban is.

Tudod, mi ez? – kérdezte Juli, és én bólintottam. Csalás. Egy jó nagy átverés. Vagy mégsem? Hiszen mégiscsak létezett az a pénz azon a svájci bankszámlán! Juli barátnőm erre csak annyit mondott, felnőtt ember vagy, te tudod, mit csinálsz, de arra nagyon vigyázz, hogy a végén nehogy téged is csőbe húzzanak. Hogy ez a jellemtelen fickó mit hazudott össze az újságíróknak, azt most figyelmen kívül is hagyhatjuk, viszont hogy ez a nő sem egészen százas, az biztos.

Nem állhattam meg, közbeszóltam, miből gondolod? Talán ha teelőtted közjegyző, kül- és belföldi ügyvédek, jogászok, közgazdászok is ellenőrzik az okiratot, és egybehangzóan kimondják róla, hogy hiteles, akkor te továbbra is kételkednél? Neked utána eszedbe jutna, hogy tovább kutakodjál, hátha mégiscsak átverés az egész? Kötve hiszem.

Juli barátnőm a fejét rázta, azt mondta, nagyon naiv vagyok. Először is, ha én tudom, hogy nincs potenciális amerikai nagybácsim, akkor nem dőlök be ilyen marhaságoknak. Nem gondolod, hogy ott kéne kezdeni?

Juli barátnőm meggyőző érvei hatottak ugyan, én mégis úgy éreztem, megér annyit a dolog, hogy amíg a spanyol minisztérium válasza megérkezik, egy másik szálon is elkezdjek nyomozni, ahogy Juli barátnőm mondta, a lehetséges amerikai nagybácsi után.

Nemrég mesélte egy közös ismerősünk, hogy a volt férjem most éppen a Chilével határos Bolívia magyar nagykövetségén dolgozik. Mióta elváltunk, nem tartjuk a kapcsolatot, még felszínesen sem, a Facebookon sem ismerősöm, így fogalmam sem volt róla, hogy éppen merre jár. Közös gyerekünk nincs, a váláskor, amit lehetett, mindent megfeleztünk, igaz, a Doors lemezemet elvitte a galád, ha valamiért, hát ezért írtam volna neki már néhányszor, hogy szolgáltassa vissza, a lemez az enyém, én vittem bele a házasságunkba, de sajnos nem tudtam, kideríteni meg nem akartam. Annyit persze tudtam, hogy utána a külügyhöz került.

Nem csodálkoztam rajta, amikor meghallottam, hogy Bolíviában van. Dodó mindig is nyughatatlan természet, megszállott utazó volt, mint szinte mindenben, ebben is szöges ellentétem, úgyhogy amikor egy véletlen szerencse folytán bekerült, én rögtön sejtettem, hogy nem fog megülni a külügyminisztérium hivatalnoki székében. Az állást ő tartotta szerencsének, én bíróságról kijövet mondtam neki, hogy nekem nem tudnának annyit fizetni, hogy egy minisztériumban hivatalnokként dolgozzam. Ő erre csak annyit jegyzett meg, várd ki a végét.

Szóval Dodó az én emberem. Írtam a követségi címére, bemásoltam az e-mailt, amit kaptam, és nem is kellett sokat várnom a válaszra, harmadnap már ott is volt a postafiókomban. Nevetnem kellett, amikor megláttam, először is, mert ugyanolyan hangnemet ütött meg, mint amikor még egyetemista korunkban szerelmes levelet írt nekem. Ugyanaz a szívem megszólítás, mintha el sem váltunk volna. Mit mondjak, csóváltam a fejemet, de nem tudtam rá haragudni, Dodó alapjában véve roppant kedves ember, más kérdés, hogy nem tudtunk együtt élni.

A folytatásban azt írja: Ez szerintem egy klasszikus, lehúzós tranzakció első lépése. Te meg ráharaptál. Nevedet bárhonnan tudja generálni, és még több száz másik névre is küldött ugyanilyen e-mailt. A chilei nyilvántartásból kinézett egy létező ügyvédet. Ha írsz neki, biztosan válaszolni is fog, gondolja, horogra akadt egy hal. És majd elkezdi írni a további részleteket. Majd azonosítás végett adatokat elkezd kérni (meg ne adj egyet sem). Ha biztosra akarsz menni, ellenőrizd le az e-mail-címét. Milyen címről írt? (Be ne másold ide nekem, még véletlen kinyitom.) Amikor idáig jutottam az olvasásban, hangosan elnevettem magamat. Dodó sosem volt nagy internetszakértő, ebből a zárójeles mondatából azonnal kiderült, hogy még mindig nem az. Hogy keverheti össze a linket az e-mail-címmel?

Aztán azzal folytatja, amivel tulajdonképpen hozzá fordultam, mégis ő van ott a szomszédban: a chilei regisztrációs rendszerben nézd meg, hogy milyen adatai vannak megadva, mert nem tudod ellenőrizni, hogy a levélküldő ugyanaz a személy-e, viszont az elérhetőségek alapján össze tudod hasonlítani, hogy a levélküldő megegyezik-e a regisztrált ügyvéddel. Ja, és rézbányái Pinerának vannak (a jelenlegi elnöknek, de nem sokáig lesz az, vasárnap választások), de talán nézz utána, hogy valamelyik elődöd nem vándorolt-e ki Dél-Amerikába.

A búcsúzás is ugyanolyan hangnemű volt, mint a megszólítás, ha valaki csak azt a két sort látja a levélből, okkal hiheti, hogy intim viszonyban álló két ember levelezésébe olvasott bele. Az utóiratban Dodó még lelkemre kötötte, hogy vigyázzak magamra, a Covid óta szinte mindenki ezt írja, jó, hogy hozzá nem teszi, hogy maszk nélkül ki ne menjek az utcára. Nem teszi hozzá, de azt még igen, méghozzá felkiáltójelesen, hogy be ne dőljek ilyen hülyeségeknek.

A rézbányákat azért írta, mert Chiléről természetesen rögtön a rézbányák jutottak eszembe, viccesen írtam neki, ki tudja, talán már bányatulajdonos vagyok, és én még mindig itt ülök a káposztásmegyeri ötven négyzetméteremen a két kutyámmal, pedig már bőven Santiagóban számolhatnám a napi bevételemet. Utóbbit csak gondolatban tettem hozzá, szerencsére nem írtam le, mert rögtön meg is bántam volna. Én, aki ellene vagyok minden fosszilis nyersanyag kitermelésének, hogy is képzelhetném? Még viccből sem mondunk ilyet.

Jó másfél héttel Dodó válasza után a spanyol minisztérium is válaszolt, sajnos nem tudnak segíteni, mivel őket általában fordított irányú kérésekkel szokták megkeresni, vagyis spanyol származású latin-amerikaiak keresik családtagjaikat Spanyolországban. Gondolhattam volna, ha alaposabban átnézem a minisztérium honlapját, de annyira megörültem a lehetőségnek, hogy nem is gondolkodtam el rajta, mennyire logikus, amit kérek tőlük. Ugyanezt a kérést talán inkább Kubába kéne elküldenem, bár fogalmam sincs, milyen most a politikai helyzet, meg egyáltalán, ha volna is illetékes szerv a bevándorlásra, foglalkozna-e valaki az ügyemmel. Nem sok esélyt láttam.

Kíváncsiságból, tehetetlenségemben megint beütöttem a vezetéknevemet Chilével együtt a Google keresőjébe, de a 74 531 találat között egyetlen értelmes cikket hozott föl, persze annak semmi köze nem volt a családomhoz. Egy 1987-es keltezésű szaktanulmány volt, a futómadarak vázrendszerének összehasonlító elemzése angol nyelven. Szerzőtársként szerepelt az a bizonyos J., a dédapám nevének kezdőbetűjével megegyező nevű lehetett éppen leszármazottja, bár ez nyilván csak véletlen egybeesés.

Idáig jutottam, és már-már lemondtam a chilei örökségemről, amikor váratlanul telefonhívást kaptam, hogy jelenjek meg a közjegyzőnél, mert alá kell írnom a hagyatéki okmányokat, hogy átutalhassák az összeget. Nagyon ideges lettem, megint Juli barátnőmhöz fordultam. Fölhívtam, találkoztunk, elmondtam neki, hogy mi történt, mennem kell a közjegyzőhöz a papírjaimmal, ez már nem lehet átverés, ha egyszer az irodájából hívnak.

Juli összecsapta a kezét, égnek emelte a tekintetét, valamit motyogott magában, mint aki fohászkodik, ő, aki bevallottan hitetlen, és csak utána szólalt meg. Mit mondjak, leszedte rólam a keresztvizet. Hogy ennyire naiv, ennyire ostoba, hiszékeny hogy lehetek, nem gondolom, hogy először hivatalos irattal értesítenek? Hogy gondolom, hogy csak úgy szíre-szóra bemegyek egy helyre, egy pillanatig sem kételkedem, nem lehetek ennyire ostoba, hát csak nem képzelem, hogy igaz, amit mondanak? Hogy én nem tanulok soha, emlékezzek vissza, hányszor átvertek, csak ő hányszor mentett ki pénzügyi csapdákból, hányba belefutottam, mert nem hallgattam rá, most is úgy akarok járni?

Ültem leforrázva a hatalmas Ficus benjamina alatt a fotelban, amíg Juli gyenge lábakon álló védekezésemre sorolta az ellenérveit. Egyre jobban belesüppedtem a fotelba, csüggedésem láttán végül Juli maga könyörült meg rajtam.

Idehallgass, van egy ötletem! Erre fölcsillant a szemem, mert tudtam, ha Juli kieszelt valamit, abból csak jó sülhet ki a végén. Elmentetted annak az állítólagos közjegyzőnek a számát? Ráztam a fejemet, dehogy mentettem, azóta számtalan telefonom volt, a vezetékes készülék legfeljebb az utolsó hívást tárolja. Nem baj, mondta, akkor megvárjuk, amíg legközelebb hívnak, mert ha egyszer rád szálltak, akkor valamilyen módon úgyis kapcsolatba fognak lépni veled.

Utolsó kérdésemre Juli arca paprikavörös lett, én meg csak pislogtam, mert ahogy állt ott fölöttem, éppen ment volna ki a konyhába a kávéért, attól tartottam, hogy lendületből pofon vág. Csak nem képzeled, hogy Chiléből kerestek? Eszednél vagy te? Fogadni mernék, hogy sima kispesti, józsefvárosi vagy százhalombattai csaló írta neked azt az e-mailt, te meg bevetted. Ha hagyatéki eljárásra hívnak, akkor tértivevényes levelet kapsz a közjegyzőtől, nem hiszem el, hogy még ezt sem tudod!

Nem hallgattam Julira, Dodó intelmeit is figyelmen kívül hagytam, elhatároztam, hogy óvatos leszek, és írok ennek a bizonyos Martinnak Chilébe. Muchas gracias por su información. Por favor, deme más detalles de cómo he de actuar para conseguir el dinero.² Ennyi állt a levélben, melyre másnap éjfélkor meg is érkezett a válasz, hogy utaljak át ötszáz dollárt Martinnak az eddigi bankköltségek és eljárási illetékek fejében. Ekkor gondoltam egyet, és a teljes levelet bemásoltam a Google keresőjébe. Az összes megjelenő oldal csalással kapcsolatos volt.

Mit mondjak, számítottam rá. Nem azt mondom, hogy kezdettől fogva tudtam, átverés az egész, egyáltalán nem erről van szó, és nem is arról, hogy titkon nagy örökség letéteményesének gondolom magamat. Az egész történetből az izgatott leginkább, hogy vajon a dédapámnak lehetett-e köze Juan húgához. Ahogy a leveleiben ír róluk, pontosabban csak Juanról, a húgát mindössze két ízben említi, egyszer, amikor megismerkednek, másodszor meg valami jelentéktelen dologban, de abból annyira egyértelmű lett számomra, hogy valami több is lehet köztük, mert másodszor úgy írt, mintha minden előzményt tudhatna a család. Olyan természetes volt, hogy szinte láttam magam előtt őket. Mint amikor a titkos szeretők ülnek egymás mellett a kávézóban, és olyan természetességgel veszi el a nő a férfi csészéje mellől a kiskanalat, amire szüksége van, ahogyan csak az egymáshoz nagyon közel állók nyúlnak egymás tárgyaihoz. Ezt szerettem volna kideríteni, mert nagyon is valószínűnek tartottam, hogy dédapám az alatt az egy év alatt, amíg Kubában élt, bizony nem volt magányos. Márpedig ha Rosita vagy valaki más volt mellette, akkor annak következményei is lehettek.

Egy ideig haragudtam Dodóra, Julira, az ismeretlen telefonálóra, mert elrontották a játékomat, aztán elhatároztam, addig nem nyugszom, amíg ki nem derítem, mi történt dédapám meg Rosita között Kubában. Már nem érdekelt, hogy került-e leszármazottjuk Chilébe vagy sem, létezik-e a chilei örökség vagy sem, elég lesz, ha megtalálom a fonal végét, és Ariadné majd kivezet a labirintusból.

Jegyzetek

¹              Martin Bernard Marclord vagyok. Ajánlattal keresem meg elhunyt ügyfelem vagyonával kapcsolatban, melynek összege 13,6 millió amerikai dollár; ügyfelem vezetékneve azonos az önével. A további részletekért várom válaszát a témával kapcsolatban. Üdvözlettel, aláírás

²              Köszönöm a tájékoztatást. Kérem, szíveskedjék részletesen megírni, mit kell tennem, hogy hozzájussak a pénzhez.

‍