A bolondok szabadságáról – Interjú Georg Aescht íróval, műfordítóval

Aescht úr Feketehalomból származik – milyen volt gyermek- és ifjúkorában az élet egy erdélyi szász településen?

A hatvanas–hetvenes években még valamiféle egyensúlyozás volt tapasztalható aközött, amit a román hatóságok szocializmusként inszceníroztak – s melybe az emberek bele voltak kényszerítve –, illetve az arra irányuló elkötelezett próbálkozások között, hogy ki-ki értelemszerűen a német kisebbséghez tartozónak tartsa magát. Ez annak idején az iskolában, a templomban és különféle egyletekben sokkal jobban megvalósult, mint ahogy azt a diktatúra mai történelmi (szabvány)megítélése alapján lehetségesnek tartják. A háború, illetve az azt követő idők traumái, a német háborús bűnökben való romániai német részesedés, a sztálini deportálás romániai német áldozatainak szenvedése, a javak kisajátítása és a politikai üldözések sorozata rendeződni látszott, és az emberek egy bizonytalan, ám reményteljes jövőbe vetették hitüket. Csupán a nyolcvanas években, amikor a gazdasági helyzet és a politikai nyomás – nem csak a kisebbségek számára – elviselhetetlenné kezdett válni, helyezték át a romániai németek ezt a jövőt elsősorban a Német Szövetségi Köztársaságba, és ezzel a kivándorlási hullám feltartóztathatatlanul megindult. Meg voltak ugyanis bizonyosodva afelől, hogy Németországban, a törvény által előírt, háború utáni „jóvátétel” és családegyesítés alapján a romániai németeket minden további nélkül befogadják és honosítják.

A gimnázium elvégzése után a kolozsvári bölcsészkar angol–német szakán tanult. Milyen volt az akkori multikulturális Kolozsvár, és milyen volt ennek a városnak az irodalmi élete?

Amikor én vidékről felkerültem, fogalmam sem volt minderről. Azért esett a választásom Kolozsvárra, mert az ottani germanistáknak igen jó hírnevük volt a német nyelvű sajtóban. Lassanként azonban megtanultam a várost magát is értékelni, azt a várost, amit mai fogalmainkkal multikulturálisnak nevezünk. Akkoriban nem igazán használtuk ezt a kifejezést, nem passzolt az ideológiailag kijelölt szótárba, megélni azonban megéltük – a szocialista előírások keretei között –, abban a tudatban, hogy ott „Kákánia”, ha nem is derűs, de meglehetősen életképes feltámadását ünnepelte.

1975-ben került az Echinox háromnyelvű diáklaphoz. Hogyan történt ez, ki hívta önt oda a német oldal szerkesztőjének?

Német szakos diákként, aki a tanüzemen túl is igyekezett valamit tevékenykedni, további jelentkezők hiányában, elsősorban a tanszék oktatói és az egyetemi kollégáim buzdítottak az együttműködésre. Ez az együttműködés természetszerűleg dilettáns volt, de ugyanakkor igencsak tanulságos. Aztán amikor Werner Söllner barátom, a német oldalak szerkesztője befejezte egyetemi tanulmányait és Bukarestbe költözött (ahol 1976 és 1982 között a Ion Creangă Könyvkiadó német gyermekirodalomért felelős szerkesztője volt – szerk. megj.), én lettem az utóda.

Mit tartott akkoriban erről a háromnyelvű diáklapról, és hogyan vélekedik róla most, ilyen időtávlatból?

Akkoriban azt tettük, amit tehettünk. Ez nem volt mindig túl sok, de időnként több volt annál, mint amennyit lehetségesnek tartottunk. A megjelentetésre szánt szövegeket a tanszék germanistái véleményezték, ezt követően a cenzúra elé kellett terjeszteni és lefordítani, és épp a fordítás során nyíltak meg olyan mozgásterek, amelyeket igen jól ki lehetett használni. Csak 1975-ben, az Aktionsgruppe Banat-tagoknak – akik a mi szerzőink is voltak – a letartóztatása fékezett be némileg a szerkesztőségünknek. Mindazonáltal az utódom, Edith Konradt többé-kevésbé szintén zavartalanul folytatta a szerkesztői munkát.

Milyen gyakran voltak szerkesztőségi megbeszélések? Hogyan emlékszik vissza, milyen hangulat uralkodott a szerkesztőségben? Franz Hodjak szavaival élve valóban a „szabadság szigete” volt? Illetve voltak-e a formális gyűlések mellett informális találkozások is a szerkesztőség tagjai között?

Rendszeres megbeszélések az én időmben nem voltak, és emlékezetem szerint kritikai megbeszélések sem a lapszámok megjelenését követően. Igyekeztünk betartani a leadási és korrektúrázási határidőket, egyébként lazaság uralkodott – Franz Hodjak erre vonatkozó kifejezését én némiképp módosítanám, s azt mondanám, hogy inkább a „bolondok szabadságának szigete” volt. Persze ez az egész egyáltalán nem volt bolondság, sokkal inkább szólt a korlátozások kikerülésére tett kísérletekről – korlátozott eszközökkel.

Ami a formális és informális helyszíneket illeti: a szerkesztőség székhelye Kolozsvár egy ódon, lenyűgözően vastag falú épületének tágas, boltíves termében volt, az egyetemmel átellenben. A szerkesztőkre azonban többnyire az ötvenméternyire levő Tineretului, a mindenki által csak Arizonaként emlegetett kávézóban lehetett rátalálni, és nem csupán lent, egy-egy csésze kávé mellett üldögélve, hanem fent, a galériában is, vodkát kortyolgatva – ez utóbbi természetesen ritkábban fordult elő.

Az Echinox lap hasábjain főként kortárs irodalom látott napvilágot, de emellett természetesen korábbi idők íróinak szövegeit is publikálták eredetiben és fordításban. Mindannyian fontosnak tartották megismerni Románia más irodalmait? Természetes kíváncsiság volt-e: együtt élünk, lássuk, mi történik körülöttünk, milyen irodalma van más kisebbségeknek, illetve a többségnek? Sejtésem szerint ennek semmi köze a „felsőbb utasításokhoz”.

Nem, ezeknek az utasításoknak valóban semmi közük nem volt ahhoz az érdeklődéshez, amit ön találóan „természetes kíváncsiságnak” nevezett. A hetvenes évek román irodalma izgalmas volt, a szó szoros értelmében, ezért már gimnazistaként rengeteget olvastam róla, és ezáltal „beavatódtam”, aztán az idő annyiban csavart rajta, hogy visszavezetett a német és romániai német, erdélyi „klasszikusokhoz”.

Fordításai mellett a kritikái is igen jelentősek. Itt kezdett el kritikákat is írni? Az Echinox mellett más romániai német lapokban is megjelentek különféle írásai.

Kritikákat akkoriban nem sokat írtam. Jó diák voltam, aztán jó tanár is – a brassói Karpatenrundschauban megjelentek olykor írásaim, de jelentősnek távolról sem mondanám őket.

Hatással voltak-e az Echinox-beli tapasztalatai a későbbi irodalmi tevékenységére?

Ott tanultam meg, hogy nem az ember áll középpontban, s ha mégis, csakis azokkal együtt, akik mások, mint ő maga. Ez a feltétele az irodalmi megértésnek, s az emberinek még inkább.

Irodalomkritikusként évtizedeken át figyelemmel kísérte a romániai német irodalmat. Mi lehet az oka annak, hogy a hatvanas–hetvenes években olyan sok fiatal német tehetség bukkant fel Erdélyben és a Bánságban, akik a későbbiekben jelentős írói utat jártak be? Generációs kérdés ez?

A fő ok a publikálási lehetőségek hirtelen felduzzadásában rejlik. A szocialista kultúrpolitika azon törekvésében, hogy kisebbségbarátnak látsszék, a periodikákkal és kiadókkal új publikálási lehetőségeket teremtett, amelyeket akkoriban igen jól kihasználtak a fiatalok, akiknek a tehetsége lassanként megmutatkozott, és részben a német irodalomban is beigazolódott.

Van-e még romániai német irodalom? Erről a kérdésről több vitát, konferenciát is szerveztek, egyebek mellett 1990-ben, Marburgban – ekkor már ennek az irodalmi szegmensnek a képviselői nagyrészt kivándoroltak, elsősorban Németországba.

Létezik romániai német irodalom, sőt, Romániában is még mindig létezik. Ennek sajátosságát meghatározni itt most helyszűke miatt nem lehetséges, de hogy senki Romániában vagy Romániából nem úgy ír, hogy ez ne esne latba, magától értetődik.

Irodalomkritikusi munkáját Németországban is folytatta, emellett pedig több romániai német témájú könyvet is szerkesztett. Továbbra is szívügyének tartja ezt a témát?

Szerkesztőként a bonni Kulturpolitische Korrespondenz folyóiratnál és szerzőként más kiadványoknál is tevékenykedtem, amelyeket – a szó tágabb értelmében – ennek a vidéknek szentelnek. Ezt teszem ma is, a Siebenbürgische Zeitung, a Spiegelungen, sőt a Zeidner Gruß (a feketehalmi kitelepült szászok egyletének, a Zeidner Nachbarschaftnak a Németországban kiadott lapja – szerk. megj.), folyóiratoknál, kiadványoknál, melyek hasábjain időnként lehet olvasni ezt-azt tőlem, remélhetőleg még jó ideig.

Az irodalomtörténészi, -kritikusi munkássága mellett feltétlenül meg kell említeni a fordításait is: tucatnyi román könyvet (regényeket, versesköteteket, filozófiai tárgyú könyveket) ültetett át német nyelvre, többek között Liviu Rebreanu, Alexandru Vona, Gabriela Adameșteanu, Filip Florian, Lucian Boia, Emil Hurezeanu munkáit. Miért tartja fontosnak a fordítói munkát?

A fordítás olyan jellegű munka, amely esetében a zátonyra futással is számolni kell, ugyanis soha nem sikerülhet egy szöveget teljes értékűként átültetni egy másik nyelvre. Ennek ellenére ez az egyedüli lehetőség arra, hogy az ember, a nyelvi korlátokon felülemelkedve, úgy-ahogy megismerje önmagát.

1984-ben telepedett ki Németországba, és 1991 óta a Stiftung Deutsche Kultur im östlichen Europa (magyarul: Kelet-Európa Német Kultúrájáért Alapítvány), illetve az Institut für deutsche Kultur und Geschichte Südosteuropas an der LMU München (magyarul: Délkelet-Európa Német Kulturális és Történeti Intézete) kiadványainál tevékenykedik szerkesztőként. Mennyire kapcsolódik ez a fajta munka a korábbi tevékenységeihez?

2019-ig dolgoztam a bonni Stiftung Deutsche Kultur im östlichen Europa alapítványnál, mely jelenleg többé-kevésbé „pihen”. A müncheni Institut für deutsche Kultur und Geschichte Südost-­europashoz továbbra is éppúgy bedolgozok, mint más intézményekhez, és mindezek a tevékenységek tematikailag összekapcsolódnak, a téma, azaz a kultúra, irodalom kimeríthetetlenek lévén.

Melyek jelentették az ön számára a legszebb és melyek a legrosszabb pillanatokat a kemény hetvenes–nyolcvanas években?

A legrosszabb számomra és a hozzátartozóim számára a kivándorlás volt, a jó pedig az, hogy egészségesek maradtunk, és hogy jómagam technikai korrektorként Németországban megvetettem a lábam, és az elkezdett munkámat folytatni tudtam – és remélhetőleg a jövőben is folytathatom.

Georg Aescht 1953-ban született Feketehalmon. A kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán, angol–német szakon végzett. Kolozsváron némettanár, majd Németországba való kitelepedése után korrektorként dolgozik, és évekig a bonni Kulturpolitischen Korrespondenz szerkesztője. Írói-publicisztikai munkája mellett műfordítóként és szerkesztőként is tevékenykedik, tagja a Spiegelungen szerkesztőségének. Románból többek között Ion Agârbiceanu, Gabriela Adameșteanu, Ioana Pârvulescu, Lucian Boia, Filip Florian, Norman Manea, Gellu Naum, Andrei Pleșu, Liviu Rebreanu és Mihail Sebastian műveit fordította le németre.

‍