A Beruházási Bank (Banca de Investiții)

Gyermekkorom nagy részét a Beruházási Banknál töltöttem. Nem azért, mert apukám bankár, anyukám pedig pénztáros lett volna ott – vagy fordítva. Azért múlattam ott kölyökéveim zömét, mert annak a tömbháznak a szomszédságában volt, ahol laktam, és az alkalmazottak számára létrehozott teniszpálya tartozott hozzá, amit azok majdnem soha nem használtak, és ahol emiatt mi, gyermekek fociztunk vagy néha kosaraztunk. A legbőszebb, majdhogynem dühödt focimeccseket ott játszottuk le. Senki nem akart veszíteni. Kemény játék ment mindahányszor, sok durva szabálytalankodással és ennek megfelelő mértékű káromkodással. Egyenesen féltem – és nem voltam ezzel egyedül – két testvértől, tősgyökeres cigányok voltak, a legtöbbünknél nagyobbak, ráadásul azt beszélték róluk, hogy megöltek valakit, és börtönben ültek emiatt. Egyikük bőbeszédűbb és belevalóbb volt, bár előszeretettel köpött le mindenkit, a másik soha nem szólt semmit, viszont ha bárki felbosszantotta, azonnal ütött. Egyszer végignéztem, ahogyan valakit a földre teper, s miközben egyik kezével a nyakát szorongatja, hogy az illető ne menekülhessen, a másik kezével kigombolja a nadrágját, hogy megjelölje, ahogyan a kutyák szokták az autó kerekét. Ennek ellenére nem hagytam ki napot, amikor a pályán lehettem. Nem emlékszem, hogy eltángáltak volna valaha is, bár legalább köpést biztosan kaptam óhatatlanul; ami viszont felötlik bennem, az a feszélyezettség érzése, amely mindig elfogott, ahányszor ők is jöttek focizni, de a lenyűgözöttségé is, miközben bámultam, mennyire természetesen mozognak pimaszságukban, mennyire hitelesek ebben. Nem kell azt képzelni, hogy a csapatok úgy alakultak, mint a börtönben, elítéltek kontra őrök, rosszak a jók ellen. Soha nem játszottak ugyanabban a csapatban, ezért mindig szükségük volt még négy-öt játékosra, hogy meglegyen a felállás. Néha egymással verekedtek, és olyankor észrevehető volt, mennyire kesztyűs kézzel bánnak velünk, kölykökkel, mert ha időnként oda is sóztak nekünk egyet-egyet, soha nem annyira erősen, mint ahogyan egymást püfölték. Azt hiszem, a maguk módján arra hajtottak, hogy befogadjuk őket, és mi többé-kevésbé valóban ezt tettük, legalábbis arra a néhány órára, amíg a meccsek tartottak.

Amikor a pályát elfoglalták a bank emberei, ami, ahogy már mondtam, igen ritkán történt meg, és általában csak hétvégén, bőven volt helyünk rúgni a bőrt a garázsok mellett, a parkolóban vagy akár az utcán, ahol behajtottak az autók. Volt úgy is, hogy a pálya kapuját zárva találtuk, ilyenkor bemásztunk a kerítésen, igaz, két-három méter magas volt, de úgy is átugrottuk, máskor feltűnt az őr, és kirakott bennünket, hogy aztán legkésőbb egy óra múlva visszatérjünk, megint máskor, ha akadt köztünk egy-egy nagyszájúbb, nem kellett visszatérnünk, hiszen a „nyomorulttal” helyben tudattuk, hogy ha most kirúg, ő is ki lesz rúgva hétfőn reggel, hiszen „tudod-e te, embeeer, ki az én apukám?” Ebben a szituban az őr általában úgy döntött, nem bonyolítja az életét, úgyhogy békén hagyott bennünket, még ha sejtette is, hogy a fenyegetés nem egyéb, mint blöff.

Ugyancsak a Beruházási Banknál éreztem először, mit jelent szerelmesnek lenni, és ugyanott gyűlöltem először, ugyanazt a lányt, akibe belezúgtam korábban. Ott harapott meg először és mindmáig utoljára egy kutya, ugyanott szívtam először egy cigiből, miközben pajzán tartalmú folyóiratokat nézegettünk, és ott verekedtem először, nem a cigányokkal, de talán az ő bunyóikból ihletődve.

Amit a legjobban kedveltem a Beruházási Banknál, az nem feltétlenül a teniszpálya volt, hanem a fák és az árnyék. Körülöttünk a kommunizmus úthenger módjára nyomult át mindenen, régi bojárházakon, fákkal és zöldövezettel ékesített udvarokon, hogy helyükbe telepíthesse saját, szürke és semmitmondó egyentömbházakból álló rengetegét, beton- és cementlapok tömkelegét. Minden irányból poros és sáros építőtelepek szorításában a Beruházási Bank egyféle viruló oázissá vált egy töretlenül növekvő sivatag közepén, a tiszta levegő szigetévé, ahol senki nem rombolt le semmit, hogy aztán jelentéktelen dolgokat építsen a helyébe. Hab a tortán, hogy volt a földszintjén egy kis, de eléggé jól ellátott bolt, ahonnan hébe-hóba édességet és üdítőt vehettünk magunknak. Talán emiatt, de a kapitalista hangzású elnevezésnek köszönhetően biztosan, és annak tulajdoníthatóan is, hogy építészetileg a bank régi, más időket is átélt épületnek tűnt, az volt a meggyőződésem, hogy a pénzintézet jobb és szebb állapotok tanúja is volt, mondjuk, a ’60-as éveket megelőzően, amikortól, úgy okoskodtam, ránk telepedett a kommunizmus.

Több mint valószínű, hogy 1986. április 26-án, egy szombati napon szintén a bank pályáján őgyelegtem, ott ért az is valamiképp, ami ezután következett. Tízéves voltam, esténként összeverődtünk mindnyájan, környékbeli gyermekek, hogy lessük az égen a Halley-üstököst. Langyos szellő kezdett lengedezni, ami a boltokon már rideg, ellenséges szélként fújt át. Aztán, május elején, apukám azzal fordult hozzám, hogy egy ideig többnyire a lakásban kell maradnom, úgyhogy nem focizhatok a Beruházási Banknál. Néhány jódtablettát is le kellett nyelnem, nem igazán értettem, miért. Csak annyit, hogy valami van „a légkörben”, veszélyes dolog, mint a vírusok, vagy tán egy felhőféleség, a Szovjetunió felől jön és megbetegíthet. Vannak tehát olyasmik, amiktől a bank sem óvhat meg, villant át a fejemen, és ezt megosztottam apukámmal, mintha én lennék a szülő, ő pedig a gyermek.

– De hát miktől véd meg téged a Beruházási Bank? – kérdezte zaklatottan.

– Például a kommunizmustól – válaszoltam határozottan.

– Hogyhogy a kommunizmustól?

– Úgy, hogy az az egyetlen hely, ahol úgy érzem, hogy nem a kommunizmusban élek. S azt is, hogy a dolgok másképp is nézhetnek ki. A szemnek kellemesebben.

– Mondtad ezt másvalakinek is? – faggatott, eléggé nyugtalanul.

– Nem.

– Jól tetted, ne is szólj erről senkinek. Nagyon rossz lenne nekünk, ha beszélnél, úgy, mint most a levegő, amit belélegzünk. Amúgy is képtelenség, amit mondasz. A Beruházási Bankot szintén a kommunizmusban építették. Valamikor az ’50-es évek elején.

Teljesen elbizonytalanodtam.

– Hogyhogy? Hát mikortól van nálunk kommunizmus?

– A ’40-es évek végétől.

– De akkor miért…?

– Mi miért? Miért néz ki másképpen? Egyszerűen azért, mert akkoriban ilyeneket építettek. Ráadásul bank, és még a kommunista banképületekben is mindig nagyobb volt a kényelem, mint máshol.

Szóval nem oázis. Legalábbis nem valóságosan. Inkább illúzió, önáltatás. Vagy, egyenesebben mondva, óriási átverés. Akárcsak a sugárzásfelhő, a kommunizmus mindenre rátelepedett, még ha néha szemmel nem láthatóan is.

Harminc év telt el azóta. Hivatalosan „elmozdultunk” nyugat felé, a kommunizmus megdőlt, nincs többé. Azon tűnődöm viszont, megtörténhet-e tudtunk nélkül, hogy az a felhő velünk együtt mozgott mindvégig, és bárhol lennénk éppen, mindig ott honol láthatatlanul a fejünk fölött? És azon is, hogy mi van, ha ráadásul, rendszeres időközönként, áraszt is magából valamit? Fogalmam sincs, pontosan mit. Gyűlöletet? Bizalmatlanságot? Nemtörődömséget? Cinizmust? Tehetetlenséget? Szén-monoxidot? Bármit is, úgy tűnik, behatol pórusainkba, aztán a szájunkon jön ki, utána ismét bevonul a pórusainkba, és így tovább. A kétségbeesés kíméletlen, teljes, hibátlan körforgása.

SZONDA SZABOLCS fordítása
1974, Sepsiszentgyörgy. Szülővárosában él.

A magyar változat elkészítése során a fordító a Nemzeti Kulturális Alap Szépirodalom Kollégiumának Franyó Zoltán alkotói támogatásában részesült.

‍