A bennfentesség műhelytitkai

Bartha István munkája
Mottó:Élhetnénk a tó partjánNapsugaras tó partjánDe...(A négy mandarin dala)

A nyelvtudomány több ezer éves fordulatos történelmének legnagyobb meglepetése az volt, amikor maga Sztálin, gyakorló politikus és hadúr, a szörnyűséges és dicsőséges huszadik század közepe felé, saját ideológiájának túlzó, hipermarxista nyelvészeit rendreutasítani lett kénytelen!
Ugyanis e túlbuzgóak – ahelyett, hogy „a nyelv is lehet az osztályharc eszköze” –, azt tanították, hogy „a nyelv az osztályharc produktuma!”
Ez ugye, nagy különbség. Mert, mondotta Sztálin is, azok a nyelvek, amelyeket egyes korszakaiban, hatalmuk eszközéül és kifejezéséül az uralkodó osztályok használtak, mint például a középkoron át a latin, eredetileg, keletkezésükkor, egy-egy nemzet vagy etnikum társadalmának „összhasználatú”, össztulajdonban lévő eszköze volt és megteremtésében a társadalom legalsó rétegei is részt vettek. Mint például a franciának is, amit a barokk és a rokokó idején az európai arisztokrácia bizalmas, benső használatú nyelvként működtetett Franciaországon kívül is, hogy a cselédség, s azon túl a paraszt és a kispolgár ne értse.
Ez azonban ennek az ügynek csak az egyik fele. Mert egyazon közösségen belül is keletkeznek úgynevezett rétegnyelvek, amelyek valamelyik társadalmi csoportnak, esetleg éppenséggel osztálynak a belső, bizalmas, esetleg biztonsági céljait szolgálták! Ne nyúljunk most vissza a messzi ókor Folyamközének vagy Nílus-mentének beszédbeli – és írásbeli! – tagozódásához, ahol, ha nem is volt külön nyelv a vallás és a kormányzás számára, de voltak már „nyelvezetek”, nyelvszokások, stílusok, beszédmódok vagy modorok és modorosságok, amellyel egyes foglalkozási vagy hatalmi csoportok megkülönböztették egymást, de szóljunk csak a kínaiakról. A „mandarin-nyelv” fogalmát minden műveltebb olvasó ismeri. Némileg tréfálkozva, úgy is fogalmazhatnánk, mivel Kína szomszédságában nem igen találtatott egy műveltebb, fejlettebb társadalom, ahonnét az uralkodó osztály nyelvét vagy legalábbis szóhasználatát átvehették volna, létrehoztak mesterségesen egy „úri” nyelvet, mely, bár a kínaiból indult ki, a szókincs árnyalatainak, utalásainak olyan hálózatát alakította ki, amit csak a „beavatottak” értettek, tudtak reprodukálni.
A beavatottság mímelése, sejtetése, megjátszása, hamis sugallása a bennfentesség, bennfenteskedés. Végeredményben csak blöff! E kifejezés a kártyásoktól terjedt el: úgy viselkedni, olyan szerényen, mintha azt szeretnénk elleplezni, hogy nagyon jó lapok vannak a kezünkben; és egyszerre, hirtelen nagyon nagy összeget kérni, amitől a félénkebb játékos visszaretten, és a blöffölő besepri a bankot.
A nagy műközönségesség világblöffje azonban már kifáradt és a „tehén-fiú” világa is ingerszegénnyé vált: még hordják ugyan a kitérgyesedett-kirojtosodott farmernadrágokat, de mindenki érzi, hogy „ez az egész már nem az igazi”. Valahogy nem elég bamba motorosnak vagy csapszéki riherongynak lenni a boldogsághoz. Persze, mert a bennfentesség vágya mögött valami több lehet, nemcsak valami előnyös üzleti kapcsolatba való beavatottság, hanem valami majdnem olyan, izé, mint a vallás, ugye; de azért nem annyira komoly, hanem egy kicsit csak, hát, valahogy, más is...
A „tehénfiú-romantika” réges-régen megbukott, mert egysíkú volt. Ugye, egy kultúra nyelve nem merülhet ki csak az öltözködésben... Még sohasem találkoztam olyan farmernadrágos esszéíróval, aki azzal fogadott volna, hogy „hóhökidenye” (volt ugyan egy rövid „csácsácsá” korszak, de hamar kimúlt).
A felszínesség jele abban ütközött ki, hogy nem jelentek meg a piacon hasonló szellemvilágú illatszerek! Minden vallás az áhítat felkeltésére illatszereket is használ („aranyat, tömjént, mirhát hoztak!”). Egyes keleti templomokban illatórákat szerkesztettek: minden órában más-más illat szólalt meg, az éppen odaillő imádsághoz.
Hogy azért mégis több minden lappang a problémánk árnyékában, azt jellemzi az a körülmény, hogy legáhítatosabb illatú virágainknak a piacon és a virágkereskedésekben illat nélküli, rossz változatait árusítják!
Pedig ezek a látszatra nevetséges apróságok korántsem ártalmatlanok! Ha valami nem lehet a kultúra építő köve, könnyen az aláásója válhat belőle! Ha az embernek nem teljesülhet az a vágya, hogy többnek látszódjék, mint ami, az rosszra fordulhat, szó szerint: az ember inkább rosszá változik, mint hogy semmilyen ne legyen! Elsősorban iriggyé lesz, gyanakvó és vádaskodó!
Mereskovszkij írja: a leggyalázatosabb dolgok mindig a legszentségesebbeknek a közvetlen közelébe vannak! És az ember élete aszerint lesz ilyen vagy olyan, hogy el tudja-e választani egymástól e két hívást!
Így is fel lehet tenni a kérdést: az ember inkább ne legyen semmilyen, ha nem talál rá a neki való szerepre? Ne is próbálkozzék valaminek látszani, ha egyszer semmilyen? El kell ehhez mesélnem egy érdekes ismerősöm meglepő fordulatokat vevő értelmetlen életútját.
Közgazdász volt, állítólag nagyon jó, de kollégái szerint elviselhetetlenül pedáns. Kis családjától hamar eltávolodott: „nem akarta befolyásolni az életüket”, ki-ki magának, ez volt az elve. Több nyelven tudott, de csak magyarul és eszperantóul írt, utóbbi nyelven csak verseket. Egyszer megkértem, a legutóbb megjelentek közül fordítson le nekem vagy kettőt, prózába. Szürkék és laposak voltak, habár mondta, megjelentek egy külföldi eszperantó lapban és jó kritikát kapott. Megkértem, nem fordítaná le valamelyik itthon elvérzett tanulmányomat eszperantóra? Nem vállalta, mert ha akarnék, én is megtanulhatnám pár hónap alatt a nyelvet.
A közgazdaság mellett „a közjóra való törekvés” volt írásainak indítéka. A magyar nyelvet is állandóan „fejlesztette”. Például a latin eufemizmusokat magyarította. Nem ide való az ismertetésük, de egyet mégis: A „polutio nocturna” nála „öm” volt!
Nem tudom, honnét szerezte, de cigarettapapír-vékony ívekre írt, sorköz és margó nélkül. Nem akarta megérteni, hogy emiatt adják vissza írásait a szerkesztőségek. Egy nap ziláltan állított be: „Képzeld, ma látogatóm volt!... Onnét! Egy fiatalabb elvtárs!”
Hogy mit akart? Szétnézett a nyolcszor két méter könyvespolcomon, és azt mondta: Adjon nekem három könyvet!... Milyent?... Olyant, ami minket érdekel... Honnan tudjam, mi érdekli magukat?... Erre ő: Azt akarja, hogy hívjak egy teherautót és beszállíttassam az összes könyvét a pincékbe?... Erre odaadtam hármat: Teleki Pál: Magyar politikai gondolatok;Észak-Erdély vasúti hálózatának benépesítése 1940 őszén; Temesi Győző: Horthy Miklós életrajza.
Erre ő: Na látja, hogy maga is tud kultúrember módjára viselkedni!... Berakta a táskájába, firkált egy apró jegyzőkönyvet s indult kifele... Az udvaron hirtelen dühös lett... Akinek ilyen jó kis háza és udvara van, mért nem tud a fenekén ülni? Mért kell folyton levelezni? S ha már levelezik, mért nem gépel tisztességesen, már egészen tönkre ment a szemem, nekem kell a maga összes leveleit olvasni, hogy az ördög... s becsapta maga mögött a kiskaput.
Ez az eset felkavarta az életét. Eladta kis házát, s a Szamos túlsó oldalán vett egy lakrészt, egy új tömbház negyedik emeletén. „Gyönyörű kilátás nyílik innét a Csikókertre, ahol annyit játszottunk gyerekkoromban!”
Hetek múlva megjelentek munkások, teherautók. Ablaka előtt felhúztak egy tízemeletes toronyházat, eltakarták a Csikókertet. Egyszer még felhívott: vettem rendes papírt, írok a bálványokról. A „bálvány” egyszerűen gerenda. A „bál” a „láb” megfordítása. Lásd harangláb, híd. Tudod, mért kell az embereknek bálvány? Hogy előtte szerepelhessenek – egymásnak.Másnap meghalt... Vajon mi lett a könyvtárával?... Ilyenkor azért mindig kiderül, hogy az embernek vannak rokonai...