Beszélgetés Mircea Dinescuval

Angyal a határon

„Hagyd csak, én borász vagyok!”, kiált utánam, mikor elindulok a pult felé – azon egyezkedtünk, ki fizessen. Én erőltettem rá az interjút, mégsem hagyja nekem a cehhet. Hát némi lelkifurdalással, de eljövök.
A TIFF Házban ülünk a Kolozsvári Magyar Napokon. Előző nap főzött egyet Márkus–Barbarossa Jánossal, ma délután borkóstolót tart az Egyetemiek Házában. Ez a félóra azonban az enyém, illetve a Helikoné.

– Tegnap említette Carl Sandburghot, aki szerint „a költészet egy tengeri állat, amelyik a szárazföldön született, és most tanul repülni”. Ahogy mesélt a berbécstokány főzése közben, végig a spontaneitását csodáltam, miközben a vers mégis ihlet és kordában tartás feszültségéből keletkezik…

– Nem tudjuk, mi a vers, hogyan keletkezik. Én húszévesen akár naponta verset írtam, az utóbbi hét évben viszont húszat az egész idő alatt. A vers olyan, akár a természetes kiválasztódás folyamata, mint egy illat, melyet az ember maga körül áraszt – és egyszer csak kiszárad…

– Miért?

– Mert elveszted az illúzióidat. Miskin herceg kérdezi: „Megváltja-e a szépség a világot?” Amíg húszéves vagy, hiszel abban, hogy erre a kérdésre igennel lehet válaszolni, ahogy azonban telik az idő, egyre nehezebb hinni ebben. Én viszont hál’ Istennek felfedeztem, hogy a költészet nemcsak a nyelvben rejtőzik és működik, hanem a szabad levegőn is, mindenben. A vágyban. Bizonyára tudja, hogy Petrarca soha nem kapta meg Laurát – ha megkapta volna, most egyetlen szonettjét sem olvashatnánk. A szépség olyan, mint az utolsó alma, mely valamilyen véletlen folytán az ágak között maradt, és még ha netán nyüves is, akkor is összegyűlt benne a nyár minden zamata.

– Említette Sandburghot, Dosztojev­szkijt, Petrarcát… Ki az ön kedvenc írója?

– Caragiale. Szinte azt mondanám, jobb, mint Eminescu.

– Ezt hogy érti?

– Eminescu csodálatos, a legnagyobb román költő. Caragiale azonban író – érti, író, nem prózaíró! A darabjai, a novellái, a publicisztikája – nézze meg a publicisztikáját, lapozza fel! Eminescu cikkei elavultak, nacionalista felhangok rontják őket, hiszen Eminescu konzervatív meggyőződésű ember volt. Caragiale cikkei ellenben élők, lüktetők. Ő az én ősöm, mesterem.

– És Eminescu mellett kit szeret még, melyik költőt?

– A két világháború közötti nagy négyest: Arghezi, Bacovia, Ion Barbu, Blaga. Ezektől félek én, nem a mai fiataloktól vagy a kortársaktól. Azt szoktam mondani, én nem az élőktől félek, hanem a halottaktól, akik itt lihegnek a tarkómon. Úgy érzem, a maiakban kevés a művészi intelligencia, abban az értelemben, hogy meg tudnának feledkezni költő mivoltukról. A mai versek nagy része horgolva van, mesterkélt. Ha a vers nem természetesen árad, ki kell várni, amíg megérkezik.

– Felmerült itt a nacionalizmus. Nem lehet Önt ezzel vádolni. Talán azért, mert ilyen környezetben él: a felesége, Masha félig magyar, félig orosz? Vagy más oka van?

– Soha nem gyűlöltem az idegeneket. Slobozián születtem, de nyaraimat anyai nagyapámmal töltöttem egy faluban a Bărăganban, és ő egy nagyszerű ember volt: kertész, ízlelgetős, szerette a nőket, az ételt, a bort… Dúlt benne a kíváncsiság: ha meglátott egy ismeretlent, rögtön megkérdezte: honnan jössz? Nem tudom, tudja-e, de Ferdinánd király a Bărăganban adott földet erdélyi katonáinak, mert Erdélyben már nem volt. Így lett néhány alföldi falu erdélyi jellegű: rendezettebbek, gondozottabbak, szebbek. Anyám is, apám is Erdélyből származik, én azonban regátinak tartom magam.

– A berbécstokány mellett a töltött káposztácska (sărmăluţe) ürügyén Sado­veanut emlegette. Miért fontos Önnek, hogy ő is szerette?

– Nézze, én mindig szerettem az olyan írókat, akiktől megtudom, mit esznek a szereplők. Dosztojevszkij például hatalmas író, de a fogásokat nem részletezi. Én viszont azt gondolom, kultúra és gasztronómia mélységesen összefüggnek. Nem véletlenül lettem borász.
Sadoveanuról meg legendák keringenek, hogy milyen nagyokat evett, milyen nagyokat vadászott… Hát nem mellékes, hogy szerette a töltött káposztácskát. Egyáltalán: a konyha fontos. A konyhának köszönhetően őrizte meg a román nép a vallását – elsőként a világon bevezette a cateringet, hiszen Bécs alá szállított ételt a töröknek.

– Tudna másutt élni?

– Nem. Idegesít a romániai helyzet, de Cetatén, a Duna partján egész jól elvagyok. Van egy kis farmom, szőlőm, évi három-négyszázezer palack bort termelek, és létrehoztam egy Angyalparkot (Înger Parc), mert amikor a politikusok megalapították a Drakula Parkot, úgy gondoltam, ha máshol nem, legalább itt, a határon átrepült olykor egy angyal. Film- és szobrásztábort szervezek, és olyankor nem bánom, mi történik a politikában. Egyébként Sandburgh kecskefarmer volt, Lamartine pedig, A tó romantikus szerzője, borkereskedő. A borból élt, s a vizet énekelte meg.
Meg aztán én egy román anyanyelvű többnyelvű ember vagyok. Fordítottam ugyan orosz verseket, de inkább átírtam őket, és sajnáltam, hogy a más neve alatt jelentek meg.

– Erről jut eszembe. Sok nyelvre lefordították, magyarul több publicisztikakötete napvilágot látott. Hogyan viszonyul ezekhez?

– Nem engedem meg akárkinek, hogy lefordítsa a verseimet. 1989-ben megjelent egy német kötetem Werner Söllner fordításában a Suhrkampnál, és a Frankfurter Allgemeine Zeitung azt írta róla, „konzseniális fordítások”. Mint mondtam, az igazi fordítás az, amelyik a maga nyelvén újragondolja a verset.

Mircea Dinescu

Román költő, író, fordító, borász, publicista és üzletember. Slobozián született 1950. november 11-én. Ott is nőtt fel, majd korán kezdett költészettel foglalkozni. Korai verseiből Csiki László jelentetett meg magyar fordításban válogatást a Román Költők sorozatban. Szembekerült a kommunista vezetéssel, 1989-ben házi őrizetben tartotta a Szekuritáté. Az 1989-es romániai forradalom egyik vezéralakja volt. Prominens szerepet vállalt a forradalomban, nem sokkal később azonban hátat fordított a politikának – azonban a mai napig, bár konkrét politikai szerepet nem vállal, publicistaként, tévékommentátorként hallatja a hangját közéleti kérdésekben.
Társalapítója volt az Academia Caţavencu szatirikus lapnak, amelyből 1998-ban kilépett, és saját lapokat alapított (Plai cu Boi, Aspirina Săracului). A könyveivel keresett pénz egy részét a mezőgazdaságba fektette, az ő tulajdonában áll a Vinul Moşierului néven forgalmazott bort készítő pincészet.
Tizenhat verseskötete jelent meg, költeményeit számos nyelvre lefordították, ő maga is fordít. Számos rangos romániai és nemzetközi kitüntetés birtokosa.