1983 (versek)

1983

amikor beköltöztünk a kerületbe

a tömbházak még épülőben voltak

gyerekek voltunk

miután a munkások hazamentek

a szurokhordók köré sereglettünk

mint dinoszauruszfiókák

a csempe-tavak köré

néha rádudáltunk egy-egy volgára

vagy lehúzott ablakú daciára

irigy szívvel dicsértük az egyik gyerek

elektromos karóráját amin volt mindenféle dallam

amíg egyik anyuka mellében marxszal

katonasátorból varrt kabáttal

arcán maszkkal

lekiabált

hogy elkezdődött a rajzfilm

mindig vasárnap ebédidőben történt

és mi rohantunk otthagyva nyomaink a friss aszfalton

a távszerelem akkor még ritkaság volt

nem szirénáztak mentők a kerületben

nem voltunk még halál és öregedés megszállottai

és a reggelek úgy csusszantak a tenyerünkbe mint egy-egy

hideg pénzérme amivel bármit megvehettünk

amíg te

(în timp ce tu)

a városi pezsgésben feloldódik a test.

álom, amiben a macskakövek

véres disznócsontokkal

és hópelyhekkel keverednek.

az emberek nevetnek, viccelődnek, mutogatják a foghíjukat,

a mellüket lyuggató apró, kék sünöket,

amik, amikor kirobbannak a testből,

parfümillatot hagynak maguk után,

ami felrázza álmából a nőstény pókot.

mint csótányok a konyhában a hirtelen fénysugártól, megriadnak

a testben a sejtek, amikor megpillantják kifeszített hálóját.

buszülések kapaszkodóján,

várótermek székein

fénylik a hiábavalóság zsírja.

az űr hangzó lépteivel mindent körbefon.

nem létezik se múlt, se jövő.

hiába kutatok az emlékeimben valami megbocsáthatatlanért,

akármiért, ami megrémítene,

amiben megpillanthatnám azt, ahogy a víz csillog a lehúzott vécében.

de nincs semmi, ami fellopózhatna az emlékezet lépcsőin.

őrülten rándul össze a város, amikor

az utcára hosszan rávetülő árnyék

hajat, porcokat, csontokat, vért cserél a testtel.

ígéretek, autópályák, lekapcsolt fényű benzinkutak,

egy molylepke szárnyverése

feszül véglegesen közénk.

tudod, a pillanat különös felülete,

a bukósisak keménységű másodperc

arról árulkodik, hogy a lehunyt szem,

az összeszorított ököl, a szigszalag, ami egyben tartja a testem,

nem változtat semmin,

itt maradok a galaxis peremén hibernálva,

amíg te…

homokba rejtőző hal

(un pește care se ascunde în nisip)

az üzeneteknek, amiket

alkalomadtán küldök neked,

más fokozatú felhajtóerejük,

de zenei jelentőségük nulla.

időközben

talán én is az óceánfenék díszítőeleme lettem,

vízmélyi bútor,

homokba rejtőző hal

ez a fekete-fehéren villámló

emlék elől.

szóval ne aggódj.

én és az elefántcsonttorony

jól megvagyunk itt.

csak a csend zenéje üt meg néha lényegtelen hangmagasságokat,

és a nyomás egyenként zúzza össze az emlékképek hajszálereit,

kiszorítva téged

a fulladás kilátásaiból.

sóvárgás mozgás és elevenség iránt

(tînjind după mișcare și viață)

mert igazából milyenek is ők

a személytelen, áthatolhatatlan maszk mögött?

mi a jelentősége a kovácsoltvas kapuk

előtt hagyott áldozatoknak?

van meleg, van ennivaló.

egy általános „ha-ha-ha”

és a bohócot rosszullét fogja el.

az élet túlexponálja az apró örömöket,

olcsó, de hatékony fotós eljárás,

mert ezek az idők,

amikor senki közülünk

nem hagyhatja figyelmen kívül

a közhelyek elbűvölő erejét.

TNT

fülem a város gázcsövén,

hallgatózok, ahogy indiánok

a régi westernfilmeken,

földre tapasztott füllel hallgatják

a postakocsik közeledtét.

az út túlsó oldalán,

a jelzőtáblán a fekete ember életét kockáztatja,

hogy megmutassa nekem, hogy keljek át,

hogy minden külső ok a bennünk levő törvényből fakad,

hogy sosem lesz már belőle tartály,

amiben őrizhetjük azt a reprezetáció-tartalékot,

aminek segítségével magyarázható lenne az intuíció eredete.

van egyetlen fehér nyíl

az égre szegezve,

és semmi okom rá, hogy

ne kövessem a mutatott ösvényt.

pavor nocturnus

majdnem éjfélre járt,

s én mintha egy szilánkokkal kövezett

utcán sétálnék.

a mezítlábas gyerekek még kint játszottak,

a legapróbb zajt sem keltve

a tömbházak között, melyek szőrösek voltak, mint egy tarantula,

és ablakaik vörösek, mint a vér.

karjaimban egy halott madarat vittem,

áthaladtam a téren, amit homokszemmé zsugorított

az üresség és a némaság, ami felőrölte a tájat.

a kerületben csupán az én léptem visszhangzott,

az ég üres, mert az összes csillag ott jött a nyomomban.

és jöttek a nagy halak is,

amik túlélték a Hosszú Aszályt.

rövidesen mind belepik a járdákat az ikráik.

egy új óceánt ígértek nekik, amelyben

másik várost alapíthatnak, amely hasonlítani fog a miénkre,

de hamarosan le fogják bombázni,

kiragadva engem a megszokásból, hogy bámuljam a homályt,

ami a járókelők belső szerveit veszi körül,

felriasztva örök álmom,

és elönt tőle a zokogás.

halott madárral karjaim közt

jártam a város romjait.

a kerületben csupán az én lépteim visszhangoztak,

az ég üres,

mert az összes csillag ott jött a nyomomban.

ANDRÉ FERENC fordításai

Mihai Marian (1975) költő, műfordító, a Noise Poetry irodalmi kör szervezője. Verseit számos rangos folyóirat és antológia közölte, angol, spanyol, olasz és magyar nyelvre fordították. Eddig két önálló kötete jelent meg. Olasz, angol, német, francia és spanyol nyelvből fordít. 

‍