.svg)
a pofon pofon marad. a lelkifurdalásnak sem keresek más
nevet. verem a gyerekeim majd én is. mint annyian. s egy idő
után nem röstelkedem miatta. kapok is, adok is. nem tudom,
kinek fáj jobban, amikor csattan az arc az ütés alatt. egy
irodalmi esten a bántalmazás lesz a téma, s az öreg költő
azt mondja, őt is ütötte az apja. tenyérrel, szíjjal. nem
gonoszságból. és hogy azt figyelte meg, ő a verést mind
visszaadta. az állatoknak, a tanyán. belerúgott kutyába,
tyúkba, kismalacba. és később, kérdezem, te is verted a
gyerekeidet. soha. villanásnyi csend, valaki megszólal:
biztosan az anyjukra hagytad a nevelést. azután fiatal költő
olvassa egyik versét. csattan az is, akár a pofon: mikor fiaimat
bántom, feloldozom apámat. másnap azt mondja feleségem,
feloldozni is tudni kell. megbocsátani a szülőnek. talán
pszichológiai, talán valláserkölcsi alapon közelít. de tényleg
megbocsátható minden? én derűs szívvel gondolok apámra.
pedig ver ő is. mert túlfélt, túlszeret, s a tanításnak, a tiltásnak
ad majd nyomatékot egy-két nyakleves. emlékszem apám
tenyerére. látom, érzem. szemem előtt, arcomon. később
nem tudom már, olyankor mit gondolok. habzik-e bennem
bosszú, gyűlölet. lehetséges, de elcsitul az is. kipukkannak
a buborékok. egy idő után észre sem venni őket. láthatatlanná
válnak. vékony rétegben, áttetszően száradnak a múltra rá.
a lélekre. apám ritkán ver, de tőle tartok. anyám, nagyanyám
fenyítéseit kinevetem, elfutok előlük. néha bepanaszolnak
apámnál, följelentenek. na, majd apád ad neked, ha hazajön.
évtizedek múlva azt hallom egy pszichológustól, indulatból
meg szabad ütni gyereket, de beígérni neki a verést nem lehet.
egy alkalommal apám, ítélet-végrehajtóként, pálcával
elfenekel. le kell hajolnom, s úgy. nyolc-tíz éves lehetek.
amikor ezt a verset írom, nem fogok emlékezni, mi lesz a
vétkem. a fájdalomra sem, csak arra, hogy utána nem tudok
beszélni. szólnék, talán kérdeznek, s nem jön hang a torkomon.
tátogok csupán, nem engedelmeskednek a beszélőszervek.
ettől még jobban megijedek. anyám biciklivel visz az orvoshoz.
a csomagtartón ülök, kapaszkodom a derekába. ő kérdez,
folyton kérdez, tudok-e már beszélni. nem. nincs hangom,
képtelen vagyok megszólalni, suttogni sem tudok. néma
leszek, mint a halak. a halottak, a kövek. de hallgatagságom
elmúlik gyorsan. már az orvosnál, vagy hazafelé. vagy otthon.
évtizedekre elfeledem a történetet. nem jut eszembe, csak
amikor ezt írom, hogy néha én is verem a gyerekeim.
tehetetlenségből. olyankor kínlódom. hosszan, napokig.
mert az idő visszafordíthatatlan, jóvátehetetlen a habzó
indulat. mindig marad lerakódás, ragacsos réteg, valami
kosz minden felületen, a lelkeken. egyre tompábban sajog.
bennem, a gyerekeimben. akár van feloldozás, akár nincs.
és a remény annyi, hogy a pornak nem fáj már semmi.
