Spanyol komédia (Zahorecz Eszter fordítása)

Comedia española

8.00 / YOGA CENTER 2000

Minden felnőtt eljut egy pontra, amikor elkezd lendületből cselekedni, és képtelen leállni. A jelenség nagyjából a húszas éveinkben üti fel a fejét, amikor az osztályterem helyét átveszi az iroda, és kénytelen-kelletlen a szent társadalmi megbecsültség felé kell eveznünk. Azonban a szakmai siker, a kertvárosi ikerház és a fizetett családi nyaralás ígérete nagyon hamar megmutatja igazi, rusnya arcát. A kétségbeesett önkeresés közben olykor váratlan nosztalgiahullám önt el, ami csak ront a helyzeten: némán pityergünk, és úgy érezzük, hogy kicsúszik kezünkből az irányítás. A gyermekkori örömök utáni vágyakozás és azok újraélhetetlenségének fájdalma közé rekedve a felnőttek teljesen hasznavehetetlenné válnak. Céleste hozzászokott ezekhez az esetekhez, mert egy-egy hasonló nagy betegség után legtöbbjük beiratkozott arra, amit ő a középkorúak délutáni szakkörének nevezett. Mivel sem a munkájukat, sem családjukat nem hagyhatták ott, hogy önfelfedező útra induljanak, a közeli jógastúdióban találtak menedékre. Amikor egy gyötrődő lélek kopogtatott az ajtaján, Céleste tudta, hogy a válasz a légzésben rejlik. Ez így volt Con­chával is. Egy napon csak megjelent, odaállt elé, és azt mondta: Fuldoklom. Céleste hosszan a szemébe nézett, és így felelt: Vegyél levegőt. Legalábbis ez volt az ő verziója a történetről. Concha azt élte át, amit az anyja és a falubeli asszonyok egész életükben rohamocskáknak hívtak. Ezek a rohamocskák, amiktől María is szenvedett, és amiktől most Concha, valójában bivalyerős pánikrohamok voltak – ahogy később ­Céleste is megállapította, olyan mesterkélt granadai akcentussal, hogy ­Concha majdnem bepisilt a nevetéstől. Jócskán ittak, bár egy kívülállónak nem tűnt volna fel.

*

Rincón Cofrade. 2007, június. Itt is tömjénszag. És olajban sült ételeké. A falon feszületek, szűzanyák és mindenféle nagyböjti jelképekkel telepakolt plakátok. A háttérben körmeneti indulók szólnak. A dob, a trombita és az asztaloknál összekoccanó poharak hangja közt éles a kontraszt. Az emberek ide nem imádkozni járnak, hanem azért, hogy kedvenc csodájuk előtt tiszteleghessenek.

CONCHA. Ne röhögj már, én komolyan mondom! Ti, európaiak Andalúziába jösztök – azért mondok Andalúziát, mert Andalúzia más, mint Spanyolország többi része –, és azt hiszitek, hogy ez itt a paradicsom, ahol csak alszunk, szeretkezünk és eszünk. Ha látsz valakit sziesztázni, kérdezd meg tőle, hánykor kelt fel dolgozni, vagy hány gyerekről kell gondoskodnia. És sok sikert ahhoz, hogy találj valakit, aki gátlások és szégyen nélkül lefekszik veled! Itt nem az ágy alatti szörnytől félünk, hanem attól, hogy előmászik egy pap, és jól elnáspángol. Na meg az evés…

CÉLESTE. Csak azt ne mondd, hogy kötelességből zabáltok egész nap!

CONCHA. Nem, nem kötelességből. Bosszúból eszünk ennyit. Megeszünk mindent, amit a szüleink meg a szüleink szülei nem ehettek meg, mert még a templom egerénél is szegényebbek voltak. És most látod, mi van. Nőket, férfiakat látsz mindenhol, akik szét fognak durranni, Céleste, szétdurranni, és még így is tovább esznek! Olyan zsigeri étvággyal zabálnak, mintha megörökölték volna a szüleik éhségét.

CÉLESTE. Túlzol!

CONCHA. Dehogy túlzok. Figyelj, mesélek valamit. Nagymamámnál külön fotelek voltak a vendégeknek, a legjobb fotelek a házban. Erre azt mondanád, hogy nahát, milyen rendes, milyen kedves Con-cha nagymamája. Hát nem! Azokra a fotelekre nem lehetett leülni. Jaj annak, aki megpróbálta! Egyszer az egyik bátyám leült oda uzsonnázni, és a nagyi akkora patáliát csapott, hogy még a szomszédok is átjöttek. Pletykás ribanc volt az összes. Szóval akár éhen is halhattál, de a fotel tabu.

CÉLESTE. Nem értem, mégis mi köze a foteleknek az éhséghez?

CONCHA. Sok, nagyon sok közük van. Az emberek nemrég még műanyag fóliát húztak a kanapéjukra, nehogy bepiszkolódjon. Műanyagot! Őrület…

CÉLESTE. Még mindig nem értem.

CONCHA. Persze, miért is értenéd.

CÉLESTE. Hé!

CONCHA. Ne mérgelődj, ez az igazság. Tényleg erőt ad és boldoggá tesz, hogy itt vagy, meg hogy megmutatod, hogy az életet élvezni kell. Hogy büszkének kell lennünk a sziesztára meg a többire. Megtanítottál megállni, és… Hogy is hívják?

CÉLESTE. Tudatos szünet.

CONCHA. Az! Nekem sokat segített a tudatos szünet, de az emberek… Céleste, az emberek nem tudnak leállni, és semmire sem figyelnek. Ennyi év, és alig változtunk. Nézd meg Juant, a férjemet, kiköpött apja. Ugyanazok a mániák, ugyanazok a félelmek. Pontosan ugyanazok, érted?

CÉLESTE. Értem, hogyne érteném. Jaj… [Sóhajt]. Eszembe juttattad a férfit, akivel találkozgatok.

CONCHA. Na tessék! Jól eltitkoltad! Várj csak.

Concha int a pincérnek, az észreveszi. Egyik kezével felemeli üres poharát, a másikkal többször is rámutat.

PINCÉR. [Jó hangosan]. Még kettőt?

Concha bólint, és felfelé mutat a hüvelykujjával.

CONCHA. Na, mesélj róla!

CÉLESTE. Hát… Jóképű és gazdag.

CONCHA. És?

CÉLESTE. És semmi több. Egy délután bejött a stúdióba, mert rossz passzban volt. A szokásos sztori. Az apja pénzmániás, ő meg nem olyan, mint az apja, de közben pontosan olyan, mint az apja. Hogy senki sem értékeli a személyiségét, csak a pénze miatt…

CONCHA. A személyisége?! Szerencsétlen fickó.

CÉLESTE. Megtanítottam neki néhány jógapózt és légzőgyakorlatot, hogy ellazuljon, és… tudod.

CONCHA. Ja. Mivel is foglalkozik pontosan?

CÉLESTE. Vállalkozó, az építkezős fajtából. Mindig ugyanarról beszél: itt lesz egy bevásárlóközpont; itt parkoló; oda klubot csinálunk…

CONCHA. Nem tűnsz túl lelkesnek.

CÉLESTE. Mondtam már, hogy jóképű és gazdag. Elvisz vacsorázni, ajándékokat vesz, ilyesmik.

PINCÉR. Meghoztam, főnökasszony.

CONCHA. Kösz, aranyom.

CÉLESTE. Ahogy te is mondtad, bármennyire próbálkozol, nem tudod megváltoztatni, ki vagy.

CONCHA. Neked aztán van bőr a képeden.

CÉLESTE. Komolyan mondom! Jól vagyok, jobban, mint valaha, de néha magányos ez az egész. Mindig én vagyok a külföldi, a hippi jógaoktató. Ki vesz komolyan? Senki! Ezzel a kiejtéssel, ezzel a munkával… Az emberek bejönnek a stúdióba, egy órára kikapcsolnak, aztán visszahuppannak a száguldó életükbe. Kikapcsológomb lettem. Néha úgy érzem magam, mint egy cirkuszi majom. Érted, mire gondolok?

CONCHA. Bocsáss meg, nem akartam… Persze, hogy értem. Túlságosan is. Sajnálom.

CÉLESTE. Tudom, nyugi. Semmi baj.

Concha lehunyja a szemét, mély levegőt vesz. Amikor kinyitja, erősen csillog. Felkapja a poharát, és egy húzásra kiissza.

CÉLESTE. Concha?

CONCHA. Eldöntöttem, otthagyom a munkám.

*

Hogy ment? Concha Célestére bámult, aki aznap reggel óta egy tapodtat sem mozdult el mellőle, mióta a szamádhi mélységeibe merült. Bűntudata volt a kedd este miatt, mert túlságosan bízott magában, és majdnem rossz vége lett: Concha hirtelen elájult a meditáció után. Egy teljes percig tartott, mire magához tért, közben összefüggéstelen mondatokat motyogott, és több mint egy óra kellett, mire teljesen rendbe jött. Néha Céleste úgy érezte, nem neki való a tanítás, és bár elfogadta, hogy a jóga az egyetlen igazi esélye, nem tudott megszabadulni a szerepjátszás kellemetlen érzetétől: mindig két világ között egyensúlyozott, képtelen volt összeegyeztetni a régi Célestét az elmúlt évek Célestéjével. Jól, asszem, válaszolt Concha, még mindig érzem a tegnapi ijedtséget. Nem a te hibád, mondta a jógaoktató. Meg amúgy is… Senki sem tökéletes. Céleste felsegítette, mosolyt váltottak, majd hosszú ölelésbe simultak. Addig maradtak így, míg az összes füstölő leégett, és megfájdult a karjuk.

‍

Zahorecz Eszter fordítása

‍