Homo politicus (versek)

Homo politicus

Az ember egy ilyen vadállat:

saját fajtáját falja fel,

s bár hűlt helyén kőszobrok állnak,

nem szavatolja semmivel,

hogy az utókor nem hörög majd,

alakra, színre egyaránt,

mert oldalán épp nem török kard,

hanem pénzváltótáskapánt

díszelgett korhű lenyomatként,

ám mára már divatjamúlt,

így zajlik a globális ankét,

mely bűnbakot vagy vértanút

egyként dicsőít és leleplez,

hogy múltra fröccsen mind a sár,

hisz nem fűződhet szent nevekhez

csak a méltatlan, korcs halál.

A honvágy hűlő habjai

Halvány zöldekkel nő a pázsit

kaliforniás kert ölén,

a távolság a múltba ásít,

halált idézve könnyedén,

s te mélységek öblébe ringnál,

de csak felszínek habja jut,

hullámok csapnak karjaidnál,

rád zárják fojtó ablakuk,

sorsodra nincsen magyarázat,

seholra semmi sebtapasz,

tudatalattid bőrig ázhat,

elmúltál, mégis megmaradsz;

sehová vezet minden ösvény –

bejárhatnád a poklokat,

nem ingerel se hím, se nőstény,

nincs kéz, mely üdvöt osztogat,

babrálgathatsz az elmúlással

mely nevetséges vagy groteszk,

vergődhetsz, mint egy vitorláshal,

életed habzó humoreszk,

hódolhatsz hűs határtalannak,

mely örvényekbe csábított,

sejtjeid szótlan szétszaladnak,

s már széthullásod áhítod…

végszó

Aranybabérral díszes dalnok,

kortárs zenéddel fess alá,

mint székére forrt hivatalnok,

ki rendek tomporát nyalá,

s üdvözítésre pengne lantod,

de pusztulást remél a dal,

s ha mégis tovább kell maradnod,

nincs föld, mely ápol s eltakar.

Nem-euklideszi szerelem

Egymásnak okozott sebek

a végtelenben találkoznak.

Állunk a forradás helyén,

és meggyógyulni nem bírunk.

‍