Gerardo, a portréfestő

Gerardo, a portréfestő

A kezem olyan, mint egy növény,

csak akaratosabb,

mondta nekem egy mexikói festő Bécsben.

Rajzán sok erős vonal,

egyik sem egyenes,

a perspektíva nem absztrakt,

nem hisz a párhuzamosokban,

a valóságban nincsenek.

Monterreyben leleplezték már a freskókat,

a város nagyja indusztriális park, azt mondják,

hajnalonta a csarnokok közt

fényképészeti tankönyveket cserélgetnek

a fényre vágyók. Gerardo

mexikói festő Bécsben,

mestere Alfonso, fő témájuk az arc.

Sok színt használ kézmozgásomhoz,

erős sötétkék és élénk narancs dominál,

mint Naruto gyerekkori ruháján.

Az én kezem már sosem lesz varázseszköz.

Gerardónak nem mondta még senki,

hogy az óceántól távol szavak nélkül meghalunk.

Kézfejeink repedezettek,

előbuggyan a macskaméz.

A mexikói festő látta hadonászásomban,

hogy mindezek ellenére

otthon akarok élni.

Árvizek útjába ne dobd magad

Elmegyek a deltába,

s megkóstolom az összes halat.

Gasztronomikus az élmény:

mennyi szálka, mennyi íz.

A kikötő menti vendéglők önkiszolgálók,

rajtam múlik, mennyi hal, mennyi köret, mennyi szaft,

a motorcsónakok megvárják,

míg döntésem meghozom:

első nap halas lecsó, puliszka.

Egy chiliai lipován fejére szorítja a párnát.

Azon gondolkodik, hogy ordíthat-e.

Az ukrán parton szétszőnyegbombázzák az éjszakát.

Behajózok a delta mélyére,

a Duna-ágak között erdők,

ha nem vigyázok, itt maradok,

kivárom az őszt s a telet.

Hiába érces a vendéglátók hangja,

tudom, náluk halleves vár,

s ikra, ha kell előétel.

Vannak még itt látogatók,

az egyikük elmeséli,

hogy náluk, Erdélyben

főzni a magyaroktól,

rendet rakni a szászoktól tanultak.

Vendéglátónk megharagszik:

akkor ők itt honnan tudnak

ennyi mindent az életről?

A delta magánya

rend és halleves,

a túlpartokon durranások.

Ott születnek meg a környék

óriás csukapontyai?

Eljönnek az árvizek,

tavasszal a Duna kiönt,

s Caraormánnál eltűnnek a dűnék.

Hiába tudok evezni,

így mondják az itt lakók,

ha nem hiszek a szárazföldben, eltévedek:

a vízszint óriási,

a csatornákat nem ismerem,

nem susog a nád utat elém.

Rá fogok jönni, így mondják,

hogy a Puiuleț-tó csukapontya

igazából tehéndög.

Bennetek újjászületett az életöröm!

           vinnélek át a gyors vizen

           mint mindenséget sors viszen

           (Kovács András Ferenc)

Nincsenek versek;

nincsen sírás a partokon.

De fotbal igen a réteken.

A túlélők folytatják.

Néha-néha elmesélik,

mi történt velük,

és írnak egy-egy prózát is.

De fociznak.

Mindegyikük tökéletes balbekk,

kézműves és prózaíró.

Nagyon jó szabadrúgásokat lőnek,

unalommal és kapufákkal harcolnak.

Még nincsen kapusuk a túlélőknek,

rúgni nem küzdelem, hanem ügyesség.

A túlélő nő és férfi is,

egyszer talán majd szülő is,

keze névtelen és szelíd;

micsoda focista, prózaíró, kézműves és hordozó!

Betegségek járják körül, gonosz spórák,

de ő vállán csak a jövőt viszi,

ó, focista túlélő! Legyalulja kapufáit

a kézműves túlélő, nem megy szálka

se belé, sem a labdába.

Bennetek újjászületett az életöröm!

Előmásztok a rejtekhelyekből,

s tovább éltetitek a fotbalt, a kézművességet,

a prózaírást és Szent Kristófot.

De vigyázzatok! Ó, fotbal!

A hatalmas duzzasztógát!

Háta mögött könnyen felgyűl az intézmény!

Ó, próza! A hatalmas háló!

Benne könnyen felgyűl a hazugság!

Ó, kézművesség! A hatalmas gyár!

Rajta keresztül elfoglalják a világot!

Ó, Szent Kristóf! Átviszel-e a nyílt vizen,

hatalmas hordozó, ha füledbe nem suttogunk

egy ambroziánus himnuszt se?

‍