Egy tragédia utolsó felvonása

Mindig izgalmas, ha egy szépirodalmi mű közelmúltunk azon fejezeteibe kalauzolja el az olvasót, amelyek még a történészszakma számára is rejtegetnek feltárandó titkokat. A Magyarországon a második világháború végétől a kommunista hatalomátvételig eltelt időszak nagyritkán már bele-beletéved a kortárs literatúra fókuszába – elég talán Poós Zoltán Az alkony fokozatai című regényét említenünk. Az viszont, hogy mi történt azokban az esztendőkben azokkal a magyar zsidókkal, akik túlélték a náci haláltáborokat és a nyilasterrort, jobbára kívül esik a történelmi összefoglalók látómezején – amiatt is talán, mert a téma kényelmetlen titkokat tartogatna a magyar baloldal számára, amelynek énképében oly kulcsfontosságú szerephez jut a fasizmussal szembeni ellenállás.
A kommunista rezsimek Közép-Európában ugyanis nem vártak sokáig, mielőtt nekiláttak megmaradt zsidó polgáraik ellenségként történő megbélyegzésének és kisemmizésének – ezúttal nem faji, hanem osztályharcos alapon. Ahogy Anton Baláž A feledés földje című regényének egyik főszereplője, a pozsonyi kifőzdetulajdonos Slojzó mondja: „a városban nem a feketézőket, a zugárusokat és a házalókat szidják általánosan, hanem újra zsidó feketézőkről és zsidó zugárusokról kezdenek beszélni”. Ezen körülmények közepette megfontolandó lehetőségként kínálkozott a holokauszt túlélői számára, hogy kivándoroljanak a frissen megalapított Izraelbe. A zsidó államba települést elősegítő ügynökség, a Jewish Agency helyi képviselői azonban hamarosan az államvédelmi hatóságok célkeresztjébe kerültek, azon vád alapján, miszerint működésük célja nem más, mint hogy „a zsidó kivándorlók által minél több értékes devizát vonjanak ki eredeti hazájukból, hogy csendes beleegyezésükkel, az emberi jogok megtartására hivatkozva, különböző arannyal, illetve más értékekkel teli bőröndöket sőt, gyárak teljes berendezését vihessék ki (...)”
1949-re az Izraelbe vándorlás legális formái bezárultak a magyar zsidók előtt, és az maradt – ideig-óráig – az egyetlen lehetőségük a zsidó államba történő távozásra, ha átszöktek Csehszlovákiába, ott pedig elintézték, hogy a hatóságok ne Magyarországra, hanem Ausztriába utasítsák ki őket.
Anton Baláž regénye, A feledés földje azokat az utolsó heteket-napokat eleveníti fel, amikor ez a menekülési útvonal még nyitva állt. Különböző hátterű szereplők összefonódó sorsán keresztül mutatja be, a maradék pozsonyi zsidó közösség néhány tagja miként próbálta elérni, hogy magyarországi hitsorsosaik közül minél többen élhessenek a lehetőséggel, mielőtt fizikai valójában és a paragrafusok síkján is végleg leereszkednék a vasfüggöny. Baláž a szereplők utalásai és a párbeszédek segítségével mindvégig ott tartja az események hátterében a történelmi kontextust – például a Rajk-pert, valamint az ellenséges államoktól körülvett Izrael fegyverkezési kényszerét. A kötet legnagyobb erénye azonban mégsem a megkérdőjelezhetetlen, hosszas kutatómunkával megalapozott történelmi hűség, hanem az, ahogyan a szerző a hús-vér, többdimenziós szereplők révén a kor eseményeit átélhetővé teszi az olvasó számára.
A feledés földje ugyanis összetett jellemeket vonultat fel, és tartózkodik attól, hogy fekete-fehérben láttassa a világot. Albert Kalina, a Palesztin Hivatal főnöke, aki „néhány negyedliter nagyon száraz zöld veltelini elfogyasztása után” rendre „Katz Áron banki cégvezetővé változik”, nem csupán hősies szervező, aki kapcsolatai és jogi kiskapuk révén próbálja a végsőkig nyitva tartani a menekülés útját a Magyarországról átszökött zsidók előtt, de egyúttal saját lelkiismeretével küzdő alkoholista is, aki annak idején kisunokájával egészítette ki a Kassára induló, de aztán Auschwitzba megérkező transzport létszámát. Még Kalina-Katz politikai helyzetértékeléseit olvasván is nehéz eldöntenünk, hogy a megkeseredett ember cinizmusa, vagy a született reálpolitikus tisztánlátása ragadtatja-e olyan kijelentésekre, mint például a következő: „Először hagyják, hogy a Marshall-tervről álmodozzunk, bár előre tudják, hogy Sztálin nem engedélyezi az elfogadását. Azután jelzik, hogy visszatérhetünk a szabad világba, bár ahhoz Truman bombáira lenne szükség, melyekről előre tudják, hogy soha nem dobják le az oroszokra. Mindig mindent előre tudnak ezek az übermensch­ek, és a végén minden úgy végződik, ahogy. Leengedik előttünk a vasfüggönyt, és... Nem várhatunk tőlük semmi mást, csak ezeket a takarókat, amiket Bécsből hordasz. Hogy hallgassunk alattuk!” De Kalina alakjának köszönhetjük a regény egyik keserédes-nosztalgikus jelenetét is, amikor részegen visszadelirálja magát a monarchiabeli Pozsony régóta letűnt világába.
A legfőbb szereplők többsége egy-egy tipikus zsidó sorsot személyesít meg, személyes történetekkel szolgáltatva megannyi példát a korabeli közép-európai izraelita közösség lehetséges életstratégiáira. A tel-avivi Kivándorlási Hivatal tisztje, Négus jelképezi az új zsidó állam öntudatos, tettrekész és elhivatott polgárát, azt a zsidó férfit, aki „nem viseli el alázatosan és megfélemlítve a sors csapásait, nem fél szembeszállni velük, és valahol Palesztinában, a sivatagban és a mocsarak közt új hazát épít nekünk...”, de közben a hímsoviniszta vonásoknak sincs híján. A Rothmann család története a magyar zsidók emancipációs stratégiájának kudarcát jelképezi, a magyarsága miatt a Duna déli oldalára áttelepített, Auschwitzot megjárt, majd zsidósága miatt Magyarhonból Csehszlovákián át menekülni kényszerülő csallóközi tanítónő, Erna hányattatásaiban pedig megmutatkozik a történelembe vetett közép-európai ember sorsának minden abszurditása. Az egyetlen nem zsidó főszereplő, a fényképész Jakub története pedig arra szolgál emlékezetes példával, hogy a kollaboráció és a művészi szabadság megtartása közötti döntés miként nőhet túl önmagán, alkalmat teremtve arra is, hogy az események egyik látszólagos mellékszereplője végül nagybetűs Emberré legyen az embertelenségben.
Baláž regénye nem csupán történelmünk egyik kevésbé ismert fejezetét dolgozza fel hiánypótló műként, hanem élményszerűen és kiváló írói eszköztárral fogalmazza újra az igazságot, miszerint Közép-Európánk olyan tér, ahol ad absurdum nem egyszer éppen a vasfüggöny és a mesterségesen meghúzott határok gondoskodtak arról, hogy izraeli, szlovák és magyar, zsidó és keresztény sorsok kibogozhatatlan fonata alkosson egyetlen, egységes szövedéket.


Anton Baláž: A feledés földje. Fordította: Archleb Gály Tamara és L. Gály Olga. Napkút Kiadó, Budapest, 2016.