,,Világlátott, de a kályhához ragaszkodó alkotó könyve ez” – László Noémi könyvbemutatója

,,László Noémit nem kell senkinek bemutatni, a könyvét viszont határozottan be kell!” – ezzel a gondolattal nyitotta meg Szántai János, az Erélyi Magyar Írók Ligájának elnöke László Noémi legújabb könyvének bemutatóját november 2-án a Bulgakov Irodalmi Kávéházban. A szerzőt a továbbiakban Nagy Zalán és Péter Blanka kérdezte otthonról, utazásról, tértapasztalatról, illetve azzal is emelték az est hangulatát, hogy Noémit a bemutató végén egy rövid játékra invitálták.

‍

‍

A kötet Orosz Annabella illusztrációival a Prae- és a Lector Kiadó közös gondozásában jelent meg, és valahol a vers, illetve a próza határán mozgó szövegeket hív életre, a szerzőhöz képest újszerű stílusban. Péter Blanka első kérdésében a költőt gyermekkoráról faggatta, utalva Noémi egyik beismerésére, miszerint kislányként meglehetősen rosszcsont gyermek volt. Arról is szó esett, hogy mi az a legtávolabbi pont, ahonnan az ember még biztos szívvel hazatalálhat, valamint hogy milyen bakancslistás utazástervek vannak a szerző tarsolyában a jövőre nézve. Személyes megnyilatkozásokban nem csupán a kötet, hanem a beszélgetés is gazdagnak bizonyult, ugyanis a szerző rögtön egy kisgyermekkori emlékkel szemléltette, hogy valójában ha mást nem is, tájékozódni  kétségkívül egész életében tudott, viszont a haza fogalma számára mindmáig jelöletlen. Folytonos keresésben van e téren, és talán ezért is ír, ilyen értelemben úgy érzi, hogy legújabb könyvében sikerült hazatalálnia: ,,Elindulunk a kályhától és őrült köröket rovunk, mint egy börtönudvaron, mert valahogy ez az egész Föld egy nagy börtön.”. Úgy véli, sikerült egy alternatív otthont létrehoznia, ami sok mozaikrészletből áll, amiben talán egy pillanatra otthon érezhette magát, és a számos kis kudarcból a végén mindig egy óriási sikerélmény kerekedhet ki. Előre kigondolt helyekről ír verset, Kolozsvártól a Földig, mint teljességig eljutva. Elmondta, hogy az olvasó utazásában a versek alcíme jelöli a helyszínt, de azt is megtudhatták a hallgatók, hogy tulajdonképpen részben azért  Pulzus a kötet címe, mert hasonlóképp élünk: nyelvében a nemzet és utazásaiban a költő.

Ezt követően Nagy Zalán a könyvtárgyra rákérdezve arra volt kíváncsi, vajon ez az útikalauz-szerű könyv milyen kapcsolatban áll a benne megjelenő illusztrációkkal. A szerző kijelentette, hogy tapasztalatai szerint napjainkban kevésbé találhatunk átjárást képzőművészek és írók között, annak ellenére, hogy szöveg és kép nagymértékben és kreatív módon segíthetik egymást. Ehhez persze elengedhetetlen, hogy az alkotóknak sikerüljön megteremteni a közös rezonancia-sávot, mégis akadjon olyan átfedés, ami új irányba mutat, és a kibontakoztatható különbözőségeknek ad teret. A kötet szövegvilága szerinte határozottan igényli a vizuális vetületet, így egyáltalán nem marketingfogás, nem hízelgés a képekben való tér kibontása. A tértapasztalat kapcsán, mely általában a prózára jellemző téma, a költő elmondta, hogy jelenlegi élethelyzete valóban egyfajta átmenetiséget mutat a próza irányába, talán ez a kötet testesíti meg egy költői, alkotói válság lezárását, mindenesetre a versek ennek a változásnak a határán születtek. Van bennük árnyéka a formának, de azért a rímeken túl az alkotásnak egyfajta szabadversszerű árama lett, ezért is tűnik úgy, hogy a poézis és próza határán állva nem tiszta, merre kanyarodik tovább az út.

‍

‍

Blanka kérdésére, hogy hogyan születik egy városrészből, külföldi utazásrészletből vers, a szerző a benne élő költő emberi mivoltával válaszolt. Az ihlethez kellő üresjárat mellett ott vannak a korábbi élettapasztalatokból betörő emlékek, amik személyessé teszik a születendő verset. A külföldi utazásai jelentős része irodalmi ürügyek és támogatások révén valósult meg, mindig igyekezett az adott helyből teljesen egyedi módon valami személyeset megragadni. Utazásaiban elsősorban mint ember van jelen, aztán ez az ember elmélyül, és a tapasztalatai kútjából felhozza a „mágikus kisugárzású követ”, amit be lehet illeszteni egy akkor születő írásba.

László Noémi számára az évek múltán visszaköszönő emlékek miatt izgalmas a kötet, attól függően, hogy a munkafolyamat milyen érzést, tapasztalatot hozott elő vagy épp vissza. Rácsodálkozva figyelte, miféle turpisságok derültek ki utólag, és hogy a mélybe dobott horgonyai hová csapódtak be. A különböző városok egyedi felfedezése nyomán tudnak elhelyezkedni az emberben a terek: ha valaki kitartóan ül és vájkál magában, annak a vége valamilyen fajta számvetés lesz ezekről. Bevallotta, most sem inkább terekről, mint újfent önmagáról írt, kezdve a születéstől egészen az elképzelt halálig. A kendőzetlenül önmagából dolgozó személy irodalmi munkájának a tétje pedig pont az, hogy átadjon valami nagyon személyes tapasztalatot az olvasónak, valami ismerősen megélt közeget, hogy ő majd az adott szituációban kezdhessen vele valamit.

Nagy Zalán a beszélgetés végéhez közeledve szeretetteljes pimaszságból a költő egy korábbi mondatát idézte, miszerint „a hosszú vers, az nem annyira vers”, és a kötet hosszú versei nyomán szembeállította a szerzőt a körülbelül másfél éve nyilatkozott mondatával. László Noémi határozottan állította, hogy számára a vers még mindig rövid, könnyen megjegyezhető, visszaadható, nagyon kis térben nagyon intenzív élményt őrző. Persze a kivételekkel is számolni kell, de a rövid, ütős, tartalmas, nem feltétlenül érthető alkotások állnak közel hozzá, mert olyan tapasztalatot adnak át nyelvi produktumukból fakadóan, amit képtelenek vagyunk kifejezni szavakkal, és ezért lehetnek olyan szoros kapcsolatban a zenével. Ismét csak ahhoz tudott visszakapcsolni, hogy az előzőek értelmében tehát a Pulzus szövegei inkább a próza határát súrolják, de ezt hadd döntse el a kedves olvasó saját belátása szerint.

A kötetből való második felolvasás és az azt követő dedikálás előtt zárásként Nagy Zalán arra kérte a költőt, hogy habozás nélkül reagáljon egy szóval, kifejezéssel, tulajdonsággal az általuk összeírt szavakra. Így lett a teljesség igénye nélkül László Noéminek Kolozsvár és Erdély: szív, a nőiség: jaj, a gyermek: tudom, az ember: minden és a Pulzus: élet.

‍