.svg)
Fazakas János László: Isten kezében– Tibi úr vagyok – mutatkozott be titokzatos mosollyal egy tornacipős, pantallós, ötven körüli férfi. Majd minden átmenet nélkül egy barna bőr aktatáskát vett elő hóna alól, amilyenekben régen a tízórait hordták. És a tartalmát hirtelen szétteregette az íróasztalomon. Volt köztük egy rakás megsárgult újságkivágás, színehagyott, írógéppel pötyögtetett ív, meg néhány összetört köztéri padokról, járdán ásítozó jókora kátyúkról, meg obszcén szöveggel telefirkált közvécék ajtajáról készült barnuló fotó. Tibi úr meg csak beszélt, beszélt, folyamatosan ontotta magából a szavakat, mint egy rádió. A nyelve egy kissé mereven mozgott, nem sokat értettem abból, amit mondott. Annyit azért kihámoztam, hogy valamelyik városszéli tömbháznegyedben egy részeges öregasszonyt a rokonság ki akar túrni semmi kis vagyonkájából, és nemsokára ez az öregasszony az utcára kerül, ésatöbbi, ésatöbbi.
– Megbeszélhetnénk ezt holnap? – kérdeztem, teljesen elkábulva a szövegfolyamtól.
Tibi úr azt válaszolta, másnap délben várnak a feleségével egy kávéra, az ilyen meg olyan utcában, és majd még beszélünk. Ezzel váltunk el. Elkísértem a kijáratig, közben meg úgy tűnt, mintha egy kissé húzná a jobb lábát.
– Megütötte magát? – kérdeztem.
– Nem-nem! Csak egy kis parkinson... – válaszolta Tibi úr, és felült a biciklijére.
– Ez meg ki a nagyszakállú jóisten volt? – kérdeztem a főszerkesztőt a folyosón. – Te küldted rám?
– Nem tudom! – válaszolta, majd kárörvendő röhögéssel eltűnt az irodájában.
Másnap délelőtt már ott kóvályogtam az egyik városszéli negyedben. A tömbházakat valamilyen sajátos logika mentén számozták: semmi nem ott volt, ahol lennie kellett volna. Például egy négyemeletes blokk egyik lépcsőházán azt írta, hogy Kecskés utca 14., a mellette lévőn meg már a huszonegyes volt. Tibi úrnak nem volt sem vezetékes, sem mobiltelefonja, elmúlt már tizenegy óra, és én még mindig a Kecskés utca nevű labirintusban szédelegtem. Egy idő után két kóborkutya is társamul szegődött, akikkel egy kisebb menetoszloppá felfejlődve próbáltunk rálelni Tibi úr lakására. Ha Tibi úrék lakrészét keresve beléptem valamelyik lépcsőházba, a két új haver türelmesen, lógó nyelvvel ott várt rám a bejárat előtt. Már elharangozták a delet, és én még mindig ott cikk-cakkoztam kutyakíséretemmel a Kecskés utcai panelek közt, és akkor váratlanul megpillantottam Tibi urat. Az egyik nyolcemeletes tömbház mögül bukkant elő: sántikálva, kezében fehér cekker, benne uborka, paradicsom, meg valami gyümölcs. Mikor észrevett, boldogan integetni kezdett, mint egy rég nem látott rokonnak. Két marokra fogva rázogatta a kezem.
– Jó reggelt az újságíró úrnak! – mondta. Délután fél egy volt.
Negyedóra múlva savanyú, langyos kávé mellett már a konyhájukban magyarázott.
– Szóval itt a szerződés, hogy gondját viseljük az öregasszonynak, és karban tartjuk a lakást is. Múltkorjában is eláztatta a lakást, és a fürdőszobánál kívül és belül is mi kellett, hogy újracsináljuk neki a vakolatot... – magyarázta Tibi úr a zöld viaszkosvászonnal borított asztalon szétteregetett papírlapok fölött. Közben a belső szobából előhömpölygött egy vízilószerű asszonyság, aki köszönés helyett éppen csak biccentett egy rövidet, majd zsíros feneke alá húzott egy kisszéket, és letelepedett a konyhaajtó mellé. Onnan bámult rám apró malacszemeivel, mereven, akár egy fénykép. Közben Tibi úr előkotort három telegépelt ívet, amelyekről csak annyit mondott, hogy ott van leírva minden. És tovább magyarázott, hogy az öregasszony gyerekei, akik nem is látogatják őt, állandóan pereskedni akarnak velük az eltartási szerződés miatt. És hogy ezeket a rokonokat csak a lakás érdekli, mert amint rátennék a kezüket, rögtön eltüntetnék a vénasszonyt valami intézetben. És hogy a vénasszony iszik és elhanyagolja magát, a betegnyugdíját azonnal piára költi, amint kihozza neki a postás, és hogy felvenné a kosz az öreglány lakását, ha ők nem takarítanának.
– Itten leírtam már mindent... – ismételte sokadszorra Tibi úr, miközben a papírlapokat lengette az orrom előtt. Átfutottam a három oldalt, amelyen egy általános iskolás fogalmazási készségét bőven alulmúló mondatok sorjáztak. Német írógépén, amelyen Tibi úr a fogalmazásait írta, nem voltak ékezetek, csak az „ö” és „ü” betűkön, a többit piros golyóstollal pótolta. A pontokat leszámítva központozás sem volt, így aztán az egész anyag egy avantgárd szöveggé vált, a legkülönfélébb értelmezési lehetőségeket kínálva olvasója számára. Tibi úr gyakorlatilag felfedezte a szürrealista újságírást. Ha egy irodalmi lap lehozná az anyagot, a kritika talán neoavantgárd-ténypublicisztikai prózaversként méltatná. Nekem azonban lüktető fájdalom költözött mindkét halántékomba. Lenyeltem az utolsó korty kávét, a szám megtelt cukros zaccal, az alfelem zsibbadni kezdett. A belső szobából a rádióban már egy ideje a Jó ebédhez szól a nóta című műsor hangfoszlányai szálltak ki hozzánk a konyhába. Madárszar szaga úszott a levegőben, a mosogatókagyló alól kihallatszott a szellőzőnyílásban fészkelődő verebek hangja. A tűzhelyen valami fokhagymás massza rotyogott. És Tibi úr felesége továbbra is ott ült a hokedlin, és csak nézett, nézett szótlanul...
Elpakoltam az irományt, elbúcsúztam, és visszaindultam a szerkesztőségbe. Tibi úr ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjen egy darabon. Száz métert sem tettünk meg, amikor az egyik sövény mögül kimászott egy lilában és égő narancssárgában pompázó hajú vénasszony. Szürke mackónadrág és virágmintás kék otthonka lötyögött rajta. Lábain kínai tornacipő, kezében félig üres denaturált szeszes üveg.
– Kurva anyátok! A jó kis bárcáskurva anyátok! – kiabálta a járdát szegélyező sövénynek, s közben cuppogva szívta összenyálazott cigarettáját.
– Tibikeee! – ordította, amikor meglátott minket. Hozzánk imbolygott, és valami aprópénzt próbált lejmolni.
– Nem megmondtam, Helgácska, hogy nem adok magának pénzt? – förmedt rá Tibi úr a jelenésre. – Nem megmondtam, hogy ne igyon többet, ugye? Főleg ne kékszeszt! Na adja csak szépen ide azt az üveget! – mondta, s megpróbálta Helgácska kezéből kivenni az üveget, mire ő egy hirtelen mozdulattal eltüntette az otthonkája alatt.
– Na? Ugye nem akar egy vénasszonyt letaperolni, Tibike? – kérdezte ledér hunyorgással. Lógott a cigaretta a szájában. Annyira részeg volt, hogy még a nagyterpesz is nehezére esett. Pár másodpercig szótlanul bámult minket, majd legyintett, és eltűnt Tibi úrék lépcsőházában.
– Ő Helga néni. Róla van szó! – mondta Tibi úr.
Másnap délelőtt a szerkesztőségi ülésen csak hallgattam. Végül, mielőtt beszámoltam volna az aznapi terveimről, valami ürügyel kimentettem magam, és zsebemben Tibi úr prózájával, kezemben egy jegyzettömbbel eltűntem a sarki kocsma szeparéjában. Kiteregettem a papírlapokat, egymás után rendeltem a köményespálinkát, meg a kávét, majd megint köményespálinkát, megint kávét. Két óra körül rámtelefonált a főszerkesztő, hogy hol a kurva életbe’ vagyok. Mondom neki, kocsmázgatok, mert ma ezzel a Tibi úrral kapcsolatos témával vagyok elhavazva és kell az ihlet.
– Azonnal idd ki a piádat, emeld meg a segged, s gyere csak szépen vissza. Itt vár Tibi úr!
Tibi úr az íróasztalomnál várt a székemen, papírjai szanaszét teregetve, de úgy, hogy az egész asztallapot elfedték. Odahúztam egy támla nélküli faszéket a sarokból. A helyszűke miatt úgy bújtunk össze az apró íróasztalnál, mint egy szerelmespár. Tibi úr régi, kartonlapokra ragasztott újságkivágásokat is előbányászott barna bőrtáskájából, s olyan gyakorlott kézmozdulatokkal terítette szét a maradék szabad helyen, mint kártyákat az osztó egy menő kaszinóban. Közben magyarázott:
– Már régóta írok ilyen cikkeket az újságokba. – mondta. Kézbe vettem egyet az „ilyen cikkek” közül. A szomszéd megye hajdani napilapjának egyik belső oldala volt, Az olvasóink írták cím alatt szerepelt Tibi úrnak egy ilyen cikke. „Felháborító az ifjúság egyes részegeskedő rétegének azon viselkedésmódja, melynek keretében megrongálják köztereink közvagyont képező tulajdonát. Jégkorong mérkőzések alkalmával, ittas állapotban lévő fiatalok egy bizonyos köre minden mérkőzések végezte alkalmával padrongálásra ragadtatja magát és ittasan kurjantgat városszerte, rendőreink állandó éber munkája ellenére, kijátszva azt. Ezen pad vandál megrongálását a sorok írója ma reggel vette észre, és igen elszomorítónak véli. Kéretik a szerkesztőség részéről a pad megrongált látványáról készült mellékelt fényképeket az írott cikkel egyetemben közzé tenni elrettentésül, és kéretik mindazonáltal a hatóságok által figyelembe venni a rongálás tényét”, állt az egyik ilyen lendületes cikkben, majd alább a keltezés: „Tisztelettel, Bilibók Tiberiu, urbanisztikai technikus, Gheorgheni, 1984, január 11.” A fogalmazáshoz egy összetört köztéri padot ábrázoló fotót tűzött fekete fejű gombostűvel. Ekkor jöttem rá, hogy Tibi úr újságíró szeretne lenni. Hogy Tibi úr tulajdonképpen egy cikket hozott, és a háromoldalas neoavantgárd próza valójában újságcikk. És most azt várja, hogy leadja valaki a nyomdába a szedőnek.
– Tibi úr! Ha lesz szíves, ott egy szabad gép, oda leülhet, és másolja be – mutattam az egyik gazdátlan számítógépre.
Tibi úr leült, kapkodta a fejét.
– Hol kell ezt bekapcsolni? – kérdezte. Megmutattam neki. Egy régi fekete–fehér képernyős számítógép volt, amit valahogy elfelejtettek leírni a leltárról és kidobni a francba. Ott lepte a por a sarokban, talán évek óta még csak be sem kapcsolta senki. Lassan melegedett a gép, és Tibi úr ijedten nézte a képernyőt. Lementem a szerkesztőség földszintjére a kávéautomatához. A kávé mellé két szál cigarettát szívtam el, majd vissza az első emeletre. Mivel nem volt bátorságom Tibi úr szemébe nézni, csak belestem az iroda résnyire nyitott ajtaján. Tibi úr egy ív papírral a kezében kereste a rést a gépen, ahová befűzhetné, hogy végre elkezdhesse begépelni az ő cikkét.
Horváth Sz. István 1975-ben született Csíkszeredában. 1995-ben végzett a Nagy István Művészeti Líceumban. Közel nyolc évig újságíró-karikaturistaként dolgozott az Új Magyar Szónál és az Erdélyi Riportnál. Jelenleg a Maszol.ro hírportálnak rajzol.
