.svg)
november 4.
A moldvai csángómagyar gyerekek kezében egy-egy Picassót hagytak az óvónénik kifejlődni azzal, hogy nem szabályozták le őket kiskorukban. Tudatukon kívül hagyták, hogy a gyerekek burjánzó gondolatai tövises rózsákként karcolják végig az ártatlanfehér lapot. A rajzaik végét, amikor meglátom, mindig ott üldögél egy tövisen az isten és lábat lógat. Nyáron egy román-magyar nyelvi táborban hallottam egy népdalt, úgy kezdődött: Patkolják e lovakat... Kedvenc sorom a népdalból: ,,megcsókolta szemeit” (Patkolják e lovakat)... Minden rajzuk ilyen tanító néni szemét megcsókolósra sikerül. A szemembe égetik magukat nap, mint nap. Két hónapom folyamán többször is. Most léptem a harmadik hónapba, amikor is a legkisebb csoportom meglepetéssel készült, mielőtt bementem volna hozzájuk órára. Beléptemkor szívecskét mutogattak, és a két karukat összeérintve szélesre tárták azokat. Meg kellett fejtenem a szoborcsoportba kódolt üzenetet. A szívecskét a gyerekeknek én mutattam még a tanév elején, amikor ismerkedtünk. Azt akartam, tudják: a tanító néni ennyire nagyon szereti őket, főleg, ha a reguláinkat betartják. A szeretet körbeért. Az üzenet dekódolása után odarohantak hozzám, és megölelgettek. Ezek az intermezzók tanítás közben, meg reggel a domb mögül kibújó nap sugarai otthonossá teszik ezt a falucskát Moldva közepében. A reggeli kávét a nappal ketten fogyasztjuk meg Márton Evelin Macskamézével. „A reggel pedig itt van, ha tetszik, ha nem. Bekúszik könyörtelenül. De ha jobban megnézel, láthatod, még van némi hús a fáradt csontokon, a szikkadt bőr alatt. Egy idő után kiszárad, kenhet rá az ember bármiféle csodakencét.” Két novella között a könyvespolcomnak dőlve napfürdőzök, és szemmel követem, hogyan múlik az idő a szemben növő erdő fái felett és felettem.
november 11.
Reggelente Moldvában a forgalmi dugókat nem autó-, hanem állatsokaság okozza: errefele a juhnyájak hivatalos juhátkelőkkel és juhfelszállókkal rendelkeznek, míg kondák saját salakpályával, amin reggel lefutják a köreiket, és egy késhegynyivel nyugodtabban indulnak vissza ólukba, hogy végigröfögjék a napot.
A forgalmi rendőr foglalkozás mellett, az állatok szívesen jelentkeznek napos reggeleken hívatlan kávétársaságnak is. Ha éjjel csúnya idő volt, a Csík falusi tyúkok a szél nyitotta kapun reggel nem csak benéznek, hogy megmaradt-e a magyar ház benne a magyar tanítókkal, de be is köszönnek csemegézni, hiszen mind tudjuk: a szomszéd fűje mindig zöldebb, hát még a magyar házé milyen zöld lehet.
Szerencsénkre nem csak a tyúkok, de a kollégák is benéznek hozzánk, és meginvitálnak egy-egy városi vetkecselésre Bákóban, ahogy errefele szokták mondani a vásárlásnak. A Lidlben legtöbbször megfordulunk, és legtöbbször spanyol zene szól. Ilyenkor kacag, aki lát, ugyanis nem sokan láttak már ritmusra táncolva bevásárló magyar tanárt Moldvában. Nos, ezután látni fognak ilyen fűszeres pedagógusokat, akiknek ha Don Simon sangriája a bákói nagykerben a polcról lekacsint, nem mondhatnak nemet, táncra kell perdülniük. Nehéz időkben mindig meglep Moldva egy kacagással. Elteszem ezeket üvegbe a nehéz időkre.
Ahogy Moldvában egy bevásárlás sem csak egy bevásárlás, hanem közben gasztronómiai utazás is, úgy a villanyoszlopok sem csak fényszórók az éjszakában, hanem kereszt is, világítótorony, magányoszlató, veszélytelenítő. Itt minden egy kicsit több annál, mint ami.
A helikonos söralátét és a Bajor Andor irodalmi lexikonjából származó szócikk a falra kiragasztva is megkacagtató funkciójánál egy kicsit több. Azt jelenti, messze Kolozsváron számon tartanak minket, és majd egyszer megjárnak bennünket. Hívjuk kendeket ebben a videóban is: https://fb.watch/pUAYz4Sw3X/
November közepe van. Mossa az eső az őszt a fákról. Arcomon végigsimít az első téli szél, bár még csak november van. Messzi országokban sokszor húzta szorosra a sálat a nyakamon a szél, s a tekintetem az ég felé a hideg. Vannak pillanatok az ember életében, amikor elgondolkodik azon, nem csak kacagni jött a világra. Én ilyenkor leülök magam mellé, és megpihenek. Készítek egy teát, a meleg italommal kezemben kiülök a hidegre érezni. Vasárnapi program ez.
Hétfő-pénteken pörgés van, szombaton alkotás, vasárnap templomozás. Egy yerba maté reggel, egy citromfű tea este, a kettő közt egy ebéd és egy szentmise. Fél öt van. A templom fele most aranyút vezet, aranynap festi ott a köveket. A fák az oda igyekvők feje fölött egymásba hajolnak és énekszóval csábítják be az arra járó-kelő-vetődőt. A falubeliek sínai hegyéről vasárnap este az ének és az ima a falu házainak küszöbéig sétál, és tisztességesen bekopog. Szállásikra.
november 18.
Idén a Magyar házban tartjuk Csík falu karácsonyi vásárát. A héten kileltük, hova tegyük a karácsonyfát, hova a karácsonyt és hova a vásárt, hova a csillagot és hova a gyerekek csillogását. Az osztályteremben nem volt karácsonyfánk, de annál több könyvünk volt a lépcső alatt. Azt találtam ki, ha már vannak könyveink, ne dobozokban legyenek, hanem velünk az osztályban, bent. Építettünk magunknak a gimnazista diákokkal karácsonyi zenehallgatás közben egy karácsonysarkat, aminek a közepén volt a mi könyvfánk. Az minden este bevilágította az osztályunkat, és minket. Ez a könyvfa is kicsit több volt annál, mint ami. Nem is kellett mondanom a srácoknak, hogy üljük körbe. Megérkeztem, és a könyvfa maga hívta meg őket. Mi meg ráakasztottuk lélekgömbjeink.
Egy morzsa karácsonyfa mindenhol elkél, mint adventben a segítő kéz. Hallom, ahogy a javasasszonyunk, Matei Lenuța mondja: „Megsegítjük egymást a tanító nénikkel.”, „Szeretek vágecskálni.” Ezt is kibeszéltük. Ezt a mondatomat pedig Moldvában a pejoratív jelentés esedékességének szele meg sem legyinti, hiszen itt a valami kibeszélése azt jelenti, hogy minden a legnagyobb rendben van, megbeszéltük ezt is, állhatunk tovább.
Csángóföldön az emberek nem alszanak a cipőjükben, öt mondatukból háromban szerepel a serényen-serényen, s a kezük-lábuk hallgat is rá. Meg erre a nyelvváltozatra hallgat sáros ember is, aki egyszer-másszor eljő Csík faluba. Sáros ember agyagot hoz magával, földet, amin két lábbal meg lehet állni. Biztos földet. Meg egy dolog még biztos, ha ő eljő, hoz JBL-t, bossa novát, és nyugalmat. Katyi Gyula bácsi a sáros ember. Ő mikor megérkezik, a gyerekfalum megnyugszik. Néha én is szívesen bemennék a sárterápiájára, de engem, mint tanár entitást mindig kitessékel a teremből, hadd csinálja. Én meg rá bízom az enyéimet.
Egyre korábban ül el a nap, egyre több a sötét ulica, ahol az asszonyok botecskái jól fognak a kutyák ellen. Kell-e, vaj nem kell használják, jobb, ha nem tudom meg, és esténként maradok az elefántcsonttoronyban. Itt a falvakban élnek hagyományőrző asszonyok, nénék, akik a magyar házba bánatukat és örömüket kiénekelni és kibeszélni jönnek. Novemberben beköszöntem hozzájuk is, énekeltem velük, és szembenéztem a botjaikkal. Ott voltak sorba állítva a bejárati ajtó előtt. Meg biztos a petárda is készenlétben az asszonyok zsebében, sok erre a kóbor.
Ahogy a petárda világít, úgy sziporkáznak a telefonom jegyzeteiben a csángómagyarok és azok Hargitán ülő nyámjainak nyelvi tüneményei. A varázshegyen túl este úgy köszönnek el, hogy „rántsunk oldalast”. Ilyenkor fogja a moldvai ember és megmérgeli magát, hogy sittek egész nap, hova mind éhesek még az emberek, hát ezeknek otthon enni nem adnak. Meglepetésére nem edényt, hanem pizsamát vesz elő mindenki, és jó éjszakát kíván. A moldvai csángómagyar folyton tanul valamit Székelyföldön, ahogy a székelyek folyton okosodnak itt Csángóföldön.
Novemberben a moldvai magyar tanár kicsit tanár, kicsit tűzgyújtó, meg ha épp arra van szükség, kicsit tűzoltó. Nem beszélve azokról a jól titkolt képességeiről, hogy minden sporthoz ért, akkor is, ha életében még csak tizenötször szaladta körbe a salakpályát szülővárosában. Ezek a szupererők az alföldön eltörpülnek a tűzrakó, tűzoltó, bogárölő vagy bogárelviselő képességek árnyékában. Holtáig tanul az ember túlélni.
november 25.
A moldvai ember és asszony is hamar megharagosodik. Azt hallottam, a rossz gyermek itt nem csak egyszerűen rossz gyermek, hanem maradékgyermek. Meg azt is hallottam, hogy a hűtő errefele szexy, ha üres. Meg még a végén megudvaroltatódunk, akkor is, ha nem akarjuk. Moldvában nagyon különleges udvarlási szokások honosak. Ahogy errefelé mondják: komik emberekkel vagyunk körülvéve. Ennek a meséje úgy van, hogy az új magyartanárnőknek rózsa dukál, férfi parfümmel befújva, azért, mert olyan szépen foglalkoznak a gyerekekkel. A tanítónők minden porcikájának szemével történő beszkennelése után ilyen és hasonló mondatokkal udvarolnak. Ahogy elnézem, Moldvában az ilyen férfiak megudvarolják néha még a tyúkot is. Há-há, helyeselnének a botos asszonyok. Róluk mondják, hogy motor van a kezükben. Csík faluban munkát bevégezetlenül keveset látsz. Elvégezték, a sört gyorsan megitták, és elmentek, mert sok a baj. A moldvai asszonyok serények. Még akkor is, ha már elteltek tőlük az élő napok, és fáj a lábecskájuk meg a hátecskájuk.
Közeleg a tél. Adventben sötétek lesznek majd az esték, de fényesek a magyar házban a pénteki teák s bennük a kanalak s a fahéjbotecskák.
december 9.
A buszsofőr a bákói állomáson már ismer. Biccentéssel jelzi, hogy szívesen lát, tudja, oda megyek, ahova ő is. A neonkék lámpás busz nem eltéveszthető. Felpakolom a buszra a feltöltődött lelkemet és a táskámban a szennyest. Üres kézzel és fejjel, bár szeretnék, soha nem tudok érkezni. Mikulás két nap múlva szuszakolja be magát a kéményen, a gyerekek nem maradhatnak törődés, cukorka, meg tanítónéni nélkül ünnepen sem.
A Mikulás otthonról kért kis befőttes üvegben hoz a gyerekeknek egy kicsiséget. Mikuláskolléganőmmel december 5-én éjszaka beleszagoltunk a családok életébe, majd tiszta havat öntöttünk a befőttes üvegek aljára. Tíz cukor hull minden befőttes üvegbe, és láthatatlan szeretetünket fonjuk szalaggal az üvegek nyakára. Másnap nagy az öröm, és narancsos cukorka illatú a hangulat.
Lehullt az első hó: a kölykökkel hóverekedünk és a cinkákkal hóembert építünk, aminek pici szeme szép. Nincs kövünk, se szenünk, de van levelünk-zöld füvünk, és levélszemű, levélorrú, levélkalapú három, az én szememben közös hóemberünk. Amúgy meg egy sem a miénk, minden csak az övék. Az udvaron cserepes gyerekek perlekednek. Tőlük cseng a falu. A helyiek mondják magukról: „cserepesek vagyunk münk, való”. De nem mind fazakas családból jönnek, csak beszédesek. Nem számít, ha hamis is a cserép, csak hangos legyen. Csángóföldön az eszes halk, az okos meg hangos. Az okos sokat, de nem sok bölcsességet mondó embert jelent, míg az eszes csendben okosat mondót. A gyerekekkel, mint a piacon az árut, folyton méregetjük egymást, még a hóembereinket is. Kép is született, nem egy, hanem hóemberlétszámnak megfelelően három.
Csángóföldön, ha valami nem működik, nem baja van, hanem ördöge, amit hamar el kell űzni. Űzzük itt az őszt, legyen tél, ragasztjuk a lisztet, legyen hó, ledusolunk, legyen szép a bűzünk, tesszük egymásra a könyveket, legyen karácsony. Adventben nem rossz bőr a fehérnép: geluskát főz, kalácsot sit, kántál, majd vasárnaponként innapon kimosakodja vala magát bűneiből.
december 16.
Moldvában a csángómagyar falvak asszonyai adventben megéneklik egymást. Minket egy másik falu asszonyai, s mi is egy másik falu asszonyait. A lészpedi asszonyok útját fényes mécsesek jelezték a héten a Csík falusi magyar házba. Alászálltak a lépcsőn, és megénekeltek az ajtó előtt. Csángó viseletben fogadták a hagyományőrző asszonyaink a vendégeket, fényt hoztak, fényt kaptak. Jót csinálsz, jót kapsz. Bőséges vacsorát, málés geluskát, szőlő vagy káposztalevélben. Bort a pohárba, vizet a folyóba, kendőt a fejre, kalácsot és almát a tarisnyába. Mikor mi készülődtünk Ferdinándújfaluba kántálni, fésű volt a hajban, kéz a magasban, ing rajtunk. Katrincába tekertek, és bernyéccel erősítettek meg nyelvi önbizalmunkban. A jószándékot, a gyertyát és a népdalszöveget a magyar háznál áldásra, almára és kalácsra cseréltük, a fiatalok meg instagramot is cseréltek. Este mikor hazaértünk, mi, a magyar tanítónők
visszaváltoztunk csángóból székelybe, álomból az életbe.
A hó azóta is tart, mint bennünk a lelkesedést Balázs Imre József Kirándulása a felhőben. Azt találtam ki, összekötöm a gyerekeket magyar élő költőkkel. Ahogy az őszi vakáció után befele csendesedtünk, úgy került elő az idei Kolozsvári Magyar Napokon beszerzett BIJ gyerekkönyvem, a Kirándulás a felhőben. A csendesedő éjszakákon csendesedő havazás lepte meg a fásszín tetejét, a kertben a diófát, a macskasétányt és a hátvéd erdőt is. Elmutogattam előbb a tükörnek a mondókám, lássam, hogy hullok gyerekekre szét. Másnap mozgósítottam a gyerekeket is, három nap alatt már az összes ujjunkban benne volt a „Hó hull, hó tapad”, szorgalmasan készítettük a hófalat, és a videót harmadnapon a hóversünkről. Úgy él bennünk az irodalom, ahogy mozgósítjuk azt. Telefonba zárt hóversünket Balázs Imre József a Messenger tengerében sikeresen megkapta, és válaszverset is írt nekünk. A gyerekek ezt megmosolyogták. A BIJ Messengerbe zárt üzenetét kinyomtattuk, és a gyarapodó BIJ mondókák közé a BIJ sarokba kiraktuk.
december 20.
Telnek az élő napok.
Csapó 1: S e nap es menen Moldovából oda túl Erdélyországba le. S e zember morfondírojzgat, hogy jövöget szép csendesen a kicsike Jézuska. S micsa szép dolog ez.
Csapó 2: 1906. esztendő óta mondják a csudabábecskák:
„Hegyet hágék,
Lőtőt lépék,
Kőkápolnecskát láték,
Bellől arannyas,
Küel irgalmas,
Szent Világ Úrjézus Krisztus benne lakik vala.
Aran(y)hajával leeresztvel,
Arankönyveivel kicsordulval,
És aranszekállával kitépvel.”
Csapó 3: Szép ez a hó, csak csúnya dolgozni vele. Ha az ember haragos, karácsonyban semmi rosszat nem kíván embertársának, csak azt, hogy egyen havat, meg hogy az anyja térgye gyógyuljon meg hamar. Közeledik a karácsonyi vásár. Hópihét vágunk az ablakra, kívül hóból, belül hószín papírból. Mézeskalács illat van a magyar házban, tanuljuk, miből van az: lisztből, vajból, mézből, fahéjból, tojásból, és koboz meg furulya zenéből. Sapkából, sálból, kesztyűből, magasnyakú szvetterből.
A faliszőttesre egyik éjszakáról a másikra angyalok és fehér hógyöngyszemek szállnak. Magyar szavak repülnek be egy üvegbe, az üvegen szalag az ég. Cica kerül valaki mellé. Csontos-Csontos az ajándéktasakba ül, a karácsonyfadíszek a vásári asztalon foglalnak helyet. Zeng a Csendes éj, és a Noapte de vis, a Mennyből az angyal, és a Maria și Iosif.
,,-Télen hamar megcsúszik ez út, ezt pociltam én is, akkorát pokkant a térdem.
-Há-há, akkora hó van, hogy e nagy hó alatt még e világ is összepokkan.”
