No items found.

Migráns, posztmigráns kor-irodalom

XXXII. ÉVFOLYAM 2021. 9. (815.) SZÁM – MÁJUS 10.


A semleges cím – Regénytapasztalat – nem vonzana, az alcím viszont – Korélmény, hovatartozás, nyelvváltás – annál inkább. „A kötet írásai a regényolvasói kíváncsiság, megértésre igyekvés dokumentumai. Az ezredforduló előtt és után megjelent művek kommentárjai összefoglaló észrevételeket is eredményezhetnének, a kultúra terepén lejátszódó változások, a félmúltban és a jelenben zajló folyamatok azonban óvatosságra intenek az általánosító következtetéseket illetően” (Előszó). Thomka Beáta olvasói tapasztalatai szerint lényegi változás történt az utóbbi évtizedekben a regényirodalomban. Azáltal, hogy a népmozgás globális méreteket öltött, a migráció kulturális tényezővé vált. Esszéiben olyan kortárs külföldi írók regényeinek tucatjait olvassa, értelmezi a világ minden tájáról (Saša Stanšiċ, Kamel Dauoud, Elena Ferrante stb.), akik országot, nyelvet, kultúrát váltottak, és úgy váltak ismertté. Meglepő, írja, hogy a korábbi nagy – olasz, francia, spanyol, orosz – irodalmak írói iránt lanyhult a nemzetközi érdeklődés, miközben a migráló, nyelvet, kultúrát váltók, köztük az exjugoszlávok is, számottevő nemzetközi sikereket értek el.
Természetes, hogy Thomka érzékeny a témára. A régi multikulti Jugoszlávia a hetvenes években legalizálta a németországi vendégmunkásságot, majd a kilencvenes években négy egymást követő háborúban szétesett az ország, s szélnek ment több százezer ember, köztük számos író is. Itt most Thomkát nem az exjugó multikulti utóélete (romjai) érdeklik, hanem az elvándoroltak, a pályájukat egy másik, befogadó országban folytató, nyelvet váltó vagy kétnyelvűvé váló horvát, szlovén, szerb, bosnyák írók, meg a posztemigránsok, azaz a migráció második generációjának írói, akik eleve a befogadó ország nyelvén írnak, jóllehet bennük él a szülők, család, mikrokörnyezet által átöröklött kultúra is, vagy abból valami. Thomkát az érdeklődés és a megértés vezérli; vizsgálódik, meglát, fölvet egy csomó, tűnődésre érdemes dilemmát.
Például, mi történik, ha a nyelvet nem, de az öröklött kultúrát magával viszi az író. Kinek ír, kit szólít meg a bevándorló, nyelvet váltó író – szülőhazájának vagy a befogadó országnak? Hogyan is állunk az örökölt nyelvre való visszafordítással? Ha a bevándorlók második, harmadik nemzedékéből kiváló író már nem bilingvis, egy olyan kevert civilizációjú országban, mint a német, a posztmigráns író német vagy németországi író lesz-e. Újra kell-e értelmeznünk a világirodalom – nemzeti irodalom fogalmát, vagy a nem is oly régi posztkoloniális szempont helyett célszerűbb-e az intrakulturális vizsgálat. Az örökölt, a szerzett, a választott nyelv, a nyelvfelejtés kérdései, a vendégmunkás irodalom, a kettős kötés… Mintha kialakulna egy nemzetek fölötti kontinentális tudat, ugyanakkor egyre több a „nemzeten kívüli írók”, a hontalanok száma. Ez utóbbira példa Jhumba Lahiri író. Londonban született bengáli nyelvű és kultúrájú családban, valódi anyanyelvét, a bengáli nyelvet soha nem tanulta meg. Aztán Amerikába ment, amerikai íróként futott be, majd Olaszországba költözött, olaszul tanul és olaszul írja naplóját, történetesen az angol nyelvvel való szakításról, meg az öröklött, a szerzett és a választott nyelv dilemmájáról.
Mindez persze engem magyar vonatkozásban érdekel főleg, hol is tartanak a mai migráns, posztmigráns magyar írók. Ötvenhatban kétszázezer ember menekült el Magyarországról, köztük pályán lévő és pályájukat kint kezdő írók (Ferdinandy, Magyar Műhely köre). A nyugati világban lapokat, könyvkiadókat és számontartott magyar irodalmat hoztak létre. Volt közös történelmi élményük és „küldetéstudatuk”, hogy a magyar szabadság eszméjét őrizzék. A rendszerváltozás után több hullámban, kivándorlóként, vendégmunkásként, ingázóként háromszor annyian hagyták el az országot, de ennek az expatriálásnak a magyar irodalomban tulajdonképpen nem, vagy alig-alig érzékelhető az eredménye. Persze, az ötvenhatosokat várta a Nyugat, és várták a korábbi emigráns hullámok írói. Az ezredfordulósokat nem várta senki – egyenként mentek el és próbáltak meg integrálódni, nem alakulhatott ki (nem tudott kialakulni) magyar nyelvű irodalmi sűrűsödés. Az viszont elképzelhető, hogy a második-harmadik generáció több magyar gyökerű, származású vagy kettős kötődésű írót dob felszínre – legalábbis a nemzetközi trendek erre engednek következtetni. Mint a Thomka említette Melinda Nadj Abony, vajdasági születésű, svájci német író, aki – svájci német íróként díjazott, magyarul is olvasható – regényében éppen a vendégmunkáslét, az idegenség-befogadás, a nyelvváltás és az örökölt kultúra dilemmáját beszéli el. Az író gyerekként került Svájcba, német nyelvű környezetben szocializálódott. Születési országa többnyelvű, de szívszorító, hogy azzal az exjugó dalmát férfival, akivel lelki rokonságot érez, már csak közvetítő nyelven, angolul értik meg egymást, úgy, ahogy. Bizonyos, hogy másként olvassuk a regényt mi, érzelmileg hozzánk áll közelebb, mint választott nyelve kultúrájához; számunkra magyar sorstörténet, de kérdés, része-e a mű a magyar irodalomnak is?
Nagy Abonyi regénye mintha Domonkos István Kormányeltörésben című kultikus versének lenne a kiteljesítése. A vers a hetvenes években, a nagy vendégmunkás-kirajzás idején megrendítette a vajdasági olvasót, írja Thomka, de talán csak most értjük meg igazán az expatriált nyelvfelejtését, a nyelvből való kiűzetést, a hontalanságot, az egzisztenciális peremlétet. Az infinitívuszos Domonkos-vers azóta is számos versben gyűrűzik tovább, legborzongatóbban talán Ferenczes István Didergés poémájában; itt nem a nyelvfelejtés, hanem az ab ovo nyelvi elégtelenség a hontalanság, idegenség oka.
És – óvatosan jegyzem meg – talán az idegenség, kettős kötés, identitás kérdését lehetne vizsgálni a Magyarországra áttelepült magyar írók esetében is. A nyelv, a kultúra azonos, „csak” országváltás történt, ám az áttelepültek talán kivétel nélkül határozottan érzékelnek egyfajta idegenséget, otthonossághiányt. Több ez, más, mint standard regionalitás? Egyetlen magyar irodalomban gondolkodunk, de időről időre fölmerül a dilemma, hogy mennyire érti a magyarországi olvasó azt a határon túli magyar irodalmat, amelynek erősebb a helyi kötődése. Különös, hogy a kérdés fordítva nem merül föl, hogy a határon túli olvasó mennyire érti a (Trianon utáni) magyarországi irodalmat. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy határon túli kritikusok, irodalomtörténészek mintha óvakodnának a kortárs magyarországi irodalomhoz hozzászólni. Tóth László azzal szokott tréfálkozni, hogy talán ő az egyetlen magyar író, aki reflexeiben is otthon van két országban: ugyanúgy érzi a (cseh)szlovákiai magyar irodalmat, ahogy a magyarországit, s mindkettőhöz érvényesen hozzá is szól. „Ez igaz – élcelődtem –, de mégis inkább szlovákiai magyar író vagy, mert akárhonnan indulunk el, mindig oda lyukadsz ki, hogy de a szlovákiai magyar irodalom…
Mindenesetre, akárhonnan nézzük, a magunk dolgában a kölcsönös megértésben a módozatok csak árnyalatnyiak.

Thomka Beáta: Regénytapasztalat. Kijárat Kiadó, Budapest, 2018.

Összes hónap szerzője
Legolvasottabb