Félelemleckék, reménygyakorlatok

Nyolcadjára szervezte meg a Kolozsvári Állami Magyar Színház az Interferenciák fesztivált, az idei hívószavak a félelem és a remény voltak. Sajnos leginkább az eddigi fesztiválkiadásokon már megismert, amúgy kitűnő társulatok produkcióit láthattuk, de azért volt újdonság is, műhelyek, akikkel eddig nem találkozhattunk, nem szoktunk találkozni a Sétatéren. Öt ilyen előadásélményt szeretnék röviden összefoglalni.

Eugene Ionesco Székek című (immár) klasszikusát a Luxemburgi Nemzeti Színházban rendezte meg Tompa Gábor. Tompáról úgy tartják, hogy a „klasszikus” abszurd dráma mestere, és ezt maximálisan igazolja is ez az előadás. Nyoma sincs semmiféle esztétikai vagy kreatív kiégésnek, magával ragadó és pontos színpadi alkotás. A pontosság itt különösen fontos, a rendezés mintegy partitúraként kezeli Ionesco szövegét, és a szövegnek ez a zenei-ritmikai, az előadás tempóját és ívét meghatározó olvasata éppen az, ami annyira jellemző Tompa abszurd-rendezéseire. És ezért fontos az, hogy az előadás az eredeti, francia szöveget veszi alapul, és hát a két színész, Patrick Le Mauff és Oana Pellea gyönyörűen és pontosan teszik élővé ezt a szöveget. Hatalmasat játszik a román színésznő és a francia színész, azt érzem, hogy kihasználnak minden, tényleg minden lehetőséget, amivel játékba lehet hozni a szöveget, mindezt lenyűgöző könnyedséggel, és akkor még nem beszéltünk arról, hogy mit és hogyan dolgoznak a testükkel. Például ahogyan Pellea teste felmutatja a megtört öregasszonyt, aztán a pillanat töredékére, egyetlen mozdulat idejére egy balerina testét idézi, majd újra vissza a hanyatló testbe.

Josef Nadj (eredeti nevén Nagy József) már nem táncol, az Omma című produkcióban nem láthatjuk a színpadon. Az előadást nyolc, különféle afrikai országból származó táncos (Mali, Szenegál, Elefántcsontpart, Burkina Faso, Kongó Köztársaság, Kongói Demokratikus Köztársaság) testére vizionálta. Az Omma provokatív alkotás. Többek között provokálja a közönségben lévő (akár látens) rasszizmust és a test tárgyiasításának automatizmusát is, és a kettőt egymással összefüggésben is. Nyolc fekete férfitest az üres, fekete játéktérben, a test esztétikáját és erotikáját játékba hozó mozgások, nyolc, fekete öltönybe (Josef Nadj valamikori, mindenkori táncosjelmeze) öltözött testművész, akik egy adott pillanatban, mintegy ritmushangszerként kezdik el ismételgetni a magyar szót: fekete. Josef Nadj előadásaiban mindig fontos és érdekes a zene, bár ezúttal nem hallhatott élő zenét a közönség, de ez most sem volt másképp. A különösen érdekes az volt azonban, ahogyan ezek a táncosok által kimondott szavak, a hangképzőszerveik által kiadott hangok összekapcsolták a zenei rétegeket és a testeket, a tánco(ka)t.

Erre rímel az az élmény, ahogyan a táncmozdulatok mintegy szinesztéziaszerűen hozzákapcsolódnak a zenéhez, és új hangszerekként teszik hozzá a saját rétegeiket, részüket a szövethez. Ez persze bizonyos mértékben minden táncelőadásrra igaz, de itt olyan közvetlen módon, a toldásokat elrejtve történik meg ez a hozzákapcsolódás, amilyet én eddig még nem tapasztaltam.

A nyolc táncos valahogy az emberi kommunikáció minimumáig megy vissza, miközben a mozdulatok gazdagok és sokszínűek maradnak. Egyértelmű, hogy az afrikai tánchagyományok elemei ott vannak az építőelemek között, de felfedezhetőek a magyar néptánchagyomány minimumelemei is. Ezek az elemek, mozdulatok azonban nem feltétlenül felismerhetőek, tényleg csak jelként használják őket ebben az egészen új és friss koreográfiában.

Urbán András előadása, Az Úr nevében (Kosztolányi Dezső Színház, Szabadka) is provokatív, de itt nem áttételes (az Omma esetében akár szofisztikált) provokációról van szó, hanem nyers és agresszív punkesztétikáról, amelyik akkor is nyers és agresszív, ha ironikus. Urbán a magyar nyelvterület menekültekkel kapcsolatos, általános és átlagos közbeszédét teszi színpadra. Az agorát, ami jelentheti a kiskocsmát, a piacot, a családi ebédeket, minden olyan szituációt, ahol emberek beszélgetnek egymással. Kegyetlen képet mutat erről az agoráról. Egy hatalmas, masszív szöveggé fűzi azokat a mindannyiunk által hallott mondatokat, amelyek ezen az agorán elhangzanak a bevándorlók kapcsán, ez ebben a sűrűségben és mennyiségben pedig ijesztő, kegyetlen, embertelen, tükrözi és összesűríti ezt a mérget. Mindezt a vallások, a kereszténység és az iszlám formai-rituális és eszmei kontextusába helyezi. A szembesítés intenzitását növelik az Urbánra jellemző nagyon erős, néhol szélsőséges jelek és jelenetek: a szöveg realista vulgaritása, a színészek meztelen testének sebezhetősége stb. A legsokkolóbb jelenet egyértelműen a főtt disznófej beemelése, majd széttrancsírozása.

Az intenzitás végig ugyanaz marad, sőt néhol fokozódik, a négy színész – Kucsov Borisz, Mészáros Gábor, Mikes Imre Elek, Nagyabonyi Emese – pedig végig bírják ezt a tempót, mozgatják az előadást, rengeteget dolgoznak, rengeteg szöveggel dolgoznak, rengeteg dühvel dolgoznak, nagyot játszanak. Végkicsengés nincs, tanulság nincs, állásfoglalás nincs. Nem oldódnak fel az ellentmondások, ellenkezőleg. A magyarok narratívájával és érzelmi világával szembesülünk, egy hatalmas előadáslabdává gyúrva, ami leviszi a fejünket.

Astrid Bas Élet? Vagy színház címen próbálta meg Charlotte Salomon festő egyik, szerelméhez írt levelének színpadi textussá tétele révén megmutatni e csodálatos alkotó sajátos világát. Össz­művészeti performanszról van szó, vetített képek, zene, tánc, szöveg, színészi játék próbálnak meg egy előadásban összekapcsolódni. A műsorfüzetben Bas idézi Charlotte Salomont: „a művészetek egyesülése szükséges a sérült élet meggyógyításához”. És bár Salomon képei is, a két hegedűs által játszott zene is, Bas játéka is, és főként Anna Chirescu táncos munkája is önmagukban magas minőségűek és nagyon jók, de nem állnak össze. Kicsit olyan, mintha a párizsi, New York-i, San Franciscó-i alkotók összedobtak volna egy művelődési házas projektet, ami nyilván olyan minőségű munkából van felépítve, mint amit ők képviselnek, de attól még amatőrnek hat.

A zárónap másik előadása, a Heiner Goebbels által megálmodott és megrendezett A cselekvés szabadsága a közönség nagyobbik részét kiábrándította. Henri Michaux szövegét mondja, játssza el a csodálatos David Bennent, két zongorista kíséri. Az én olvasatomban ez az előadás nem a nyelvben történik, nem is szól a nyelvről, nem logikailag-racionálisan megfogandó. Hanem a zenében történik, de ez sem pontos megfogalmazás, mert dekonstruálja is azt, amit legtöbbször a „zene” fogalom alatt értünk. Maga a zenei partitúra sincs semmilyen fónikus komfortzónában, a két zongora preparált, Bennent hangját is analóg effektek bontják szét helyenként. A két zenész végig elképesztően jól és pontosan játssza ezt a nehéz és furcsa zenét.

Azt éreztem, hogy ebben a produkcióban viszont maradéktalanul megvalósul a művészeti ágak egyesülése. Szoktak kortárs irodalmi szövegeket megzenésíteni, de nem így. Ahogyan egy Balassi-vers zenéje az adott korszak egyik nótája, úgy tud ez a kortárs zenei réteg Michaux szövegének zenéje lenni, és ez a zene így tudja megmutatni a kortárs szöveg ritmikai és érzelmi komplexitását. (A Michaux-szöveget amúgy két nyelven mondja el a színész, ugyanaz elhangzik németül és franciául is. Ez is hozzájárul a szöveg anyagiságához, hogy áttételek nélküli zenei anyaggá váljon a hangzó nyelv.) Nagyon jó zene, nagyon jó szöveg, nagyon jó színész. De mitől színház ez? Jó kérdés, és ezen a ponton talán igazuk is lehet a fanyalgóknak. Számomra a tér és annak használata tették valódi színházzá ezt a zenei élményt. A teret is a zene alakította ki, és a tér is a zenéhez járult hozzá: mikrofonok, hangszigetelő/hangelnyelő falelemek, maguk a zongorák. És a magnószalag. Mikor Bennent kivezeti a magnószalagot a színpad közepe felé, áttekeri egy állványon, vissza a magnóba, aztán elindítja a lejátszást, és az éppen lejátszott magnószalag a színpad terében mozog, miközben a lejátszott hangok az élő zene elemei lesznek – számomra ez színház és óriási élmény volt.

‍