Egy vonatúton történt

Mi egy vonatúton ismerkedtünk meg. Rövid és szerény történet ez. Az út szerencsére hosszú volt. Egy kabinba szólt a jegyünk, és Kolozsvártól Sztánáig gyűjtöttem az erőt, hogy valahogy megszólítsam. Ott persze kijött a peronra a pipájával, és sejtettem is, hogy így lesz. Vagy talán csak reméltem. Hiszen a gerincről a táj egész a Szilágyságig felnyílott. Akkor mutattam meg neki, hogy hova képzelem Jajdont. Rossz duma volt, oké, csajozáskor nem jött volna be. De ő egyből azt mondta, hogy ott is van tényleg. Onnantól kezdve végig beszélgettünk. Én akkorra már három nagyregényét elolvastam, az Agancsbozótról a Sinistra körzettel együtt szakdolgozatot is írtam. Utóbb ebből tanulmány lett, majd csak erről a regényről írtam még kétszer. Lehet, hogy a rekorderek között vagyok, akik a legtöbbször olvasták el ezt az egyáltalán nem könnyű munkát. Ami szerintem a legerdélyibb regénye. Na persze ha egyszer a többi szilágysági, akkor ez nem is olyan nagy szó, lehetne rávágni — de pedig az! Az út végére Pista bácsi lett, sose mondom még itthon sem máshogyan, és nagyon nehéz megállni az egyetemi előadáson is, hogy el ne szóljam magam, nem is állom meg — márpedig a bennfentesség nem veszi ki jól magát. Legelőbb is a mondataiban szerettem meg bolyongani, amelyek különösen ízesek, zsúfoltak, mégis árad belőlük a friss levegő. Őt magát is olyannak láttam valahogy, mint a mondatait, ami azért is különös, mert egyáltalán nem volt az az érzésem, hogy a könyveivel beszélgetnék, amikor leültünk egymással szemben. Olyan könnyen ment a környezetében az elvonatkoztatás, afféle magától értetődő természetességgel. Meghallgatta, ha az ember az ő írásairól akart mondani valamit, még csak zavarba se jött, de nem is vette fel ennek a fonalát. Legfeljebb azt mondta, hogy majd akkor írjatok rólam, ha már nem leszek… Nem volt hasraesve a nagy íróságtól (nem úgy értem, hogy a sajátjától, mert az fel sem merült), irodalmiságtól, pontosan tudta, hogy az életet mennyi egyéb dolog működtetheti. Mondhatjuk, hogy gyakorlatiasan gondolkodott, de ez nem volna ebben a formában igaz. Talán szerkesztőként igen, hiszen a lapot meg kellett csinálni — és hát a szerkesztőség tagjaival is „csináltatni”, ami, ahogy én kívülről, az irodalmi világot ismergető — de az erdélyi embert annyira még nem — diákemberként elnéztem a Nagyszamos utcai szerkben, nem lehetett mindig nagyon könnyű. A dolgok anyaga érdekelte. Az Agancsbozót esetében a fémmegmunkálás csínja-bínja. A beszélgetések során meg az, akivel beszélgetett. Őszintén érdekelte az ember, lehetett akármilyen egyszerű falusi tanár. Nem vesztette el a fonalat évek hosszán át sem. És egyáltalán nem mint „nyersanyag” érdekelte a másik. Hanem egyszerűen ahogy volt, az a másik ember maga. Én. Úgy éreztem, a nyelvnek is az anyaga érdekli. Hogy milyen a mélye a felfeslő felszín alatt. Nincsenek szavaink erre a kutatásra, az ilyen irányú gondolkodásra, időről időre újabb teoretikusok szavait vesszük ehhez kölcsön, dehát nincs több akkor sem jópár frappáns metaforánál, rosszabb esetben bon mot-nál a „kezünkben” — tudjuk, mi történik, de nem tudjuk megmondani. Olvasás közben időről időre eltöprengek a könyv megírásáról is, hogy hogyan gondolkodott az alkotó közben. Például, hogy melyik mondat lehetett az első, ami a többit elindította — meg ilyeneket. Nem kell ehhez ismernem az írót. Dehát persze csak spekulálok, egyike ez annak a sok-sok játéknak, amelyet a könyvvel a kezemben játszom magamban. Pista bácsi mióta csak ismertem, végig egy regényt írt — az utolsót, ami végül a Messze túl a láthatáron lett. Fel is ismertem, milyen pontosan beleírta magát a bíró alakjába! Vele éppen ilyen beszélgetéseket lehetett folytatni, időként nagy ívű, csipkelődve évődő beszélgetéseket, melyeknek volt ugyan tétjük is mindig — a valóságban persze nem boszorkányégetések, még csak az irodalmi élet értelmében sem —, de legtöbbször nagyokat nevettünk. Erősen szeretett tréfálkozni, és rajongani bírt az olyan beszélgetőpartnerért, aki értette a tréfát. Mit mondhatnék még? Három embernek van abban nagy szerepe, hogy huszonévvel ezelőtt Erdélybe érkeztem egyetemre — az egyik ő volt a könyvei által. Hogy megismerkedtem vele és a barátságába fogadott, életre szóló élményem. A doktori védésemre is eljött. Életem első irodalmi díját tőle vehettem át. És úgy alakult, hogy az életműsorozat valamennyi darabjáról én írhattam a Helikonba, a legutóbbit leszámítva, amelyet éppen most olvasok, ezekben a napokban is, mikor a halálhíre jött. Ennyi belőlem talán elég is, bár a személyes emlékezéseknek akart teret adni a szerkesztőség. Amelyet a szemem előtt formált át ilyen fiatalosra, merészen, ahogy én láttam, egyetlen jótanácsot testálva rájuk: szabadok vagytok! Mert ő is az tudott maradni annyi sötét évtizeden át is. Mondtuk már romániai magyarnak és erdélyi magyarnak is azt az irodalmat, amelynek egyik legnagyobb egyszemélyes intézménye volt, most mondjuk regionális kánonnak, és fogjuk még másnak is bizonyosan — de akárhogy is mondjuk még, azon legszűkebb körbe, mely ennek érdekeltségein kívül, a nemzeti kánonokban is jelentőssé tudott válni, Szilágyi István műveit egészen biztosan mindaddig bele fogjuk érteni, amíg csak beszél még ebben a medencében valaki magyar irodalomról.