.svg)
Ne kerteljünk, elvesztettem már a lépést a kalendáriummal, mégis úgy hiszem, a mai nappal értünk Szent Mihály havába. Egy hónapja vagyok hát itt, de mit mondjak, jóval többnek tűnt. Így visszagondolva, érthető módon. A folyvást reszkető csend, mely körülvesz, eltompítja az érzékeket és megnyújtja az időt. Az eddig sem éppen éles képem a világról még homályosabb, mint valaha. És hiába vannak a mindennapi teendők meg a regulában előírt lelkigyakorlatok, érzem, hogy ez az erőszakos némaság szép lassan megőrjít. Úgyhogy nem tehetek mást. Ma reggel átkutattam a néhai Benedictus testvér írópultját, és találtam is néhány ív papírt, egy pennát meg egy kis üveg gubacstintát, amely még nem száradt be teljesen. Most pedig írok. Mert különben nincs más, csak én és az a kurva idő. Legalábbis remélem.
Az élet idebent tökéletesen egyhangú, szó szerint nem történik semmi. Az utolsó, amit történésnek lehet nevezni, még odakint esett meg, a fogadalomtétel előtti éjjelen. Emlékszem, borzasztó meleg volt, annak ellenére is, hogy a nap már rég eltűnt a remeteséget övező erdő lombjai mögött. Csak nyugaton hunyorgott némi sejtelmes fény, melynek színe hasonlított a clausurában termesztett levendulavirágéra. Lila ég és lila föld, jutott is eszembe, miközben majd’ megfulladtam. A meleg, párás levegő kioldotta a túlérett növény olajos illatát, az terjengett mindenfelé. Émelyítő volt. Próbáltam nyugodtan lélegezni, de csak lihegni bírtam. Ráadásul patakokban ömlött rólam a veríték. Hiába viseltem a lengébb, nyári csuhámat, azon az estén még az a pár lépésnyi séta is soknak bizonyult.
– Meg kell dögleni, igaz-e? – nyögött fel mellettem Anastasius, és hátra vetette csuklyáját.
– Úgy valahogy, testvérem – bólintottam.
Testvérnek szólítottuk egymást, ahogy kellett, de jóformán idegenek voltunk. Anastasius bizonyára még most is él, nem is olyan messze innen, számomra viszont már éppannyira holt, mint élő, úgyhogy csak azt írhatom meg, amilyennek akkor este láttam. Magamforma fiú volt, tán egy kicsivel magasabb és soványabb. Előttem van, milyen izzadt volt az arca; hogy ragyaverte bőre, valószerűtlenül görbe orra s ravaszul villanó szemei mennyire zavarba ejtettek. Kusza és sötét esztendőket sejtettem mögöttük; mikor rám emelte őket, még a nagy meleg ellenére is végigfutott hátamon a borzongás. Persze, lehet, hogy tévedtem. Hiszen tényleg nem tudtam róla semmit. És ő se rólam, hála az Úrnak.
Anastasius felröhögött, mire többen is lepisszegték a levendulabokrok közül. Akkor vettük csak észre, hogy a clausura gyógynövényágyásaiban emitt is, amott is ifjú laikusok görnyedeztek. Tücskökre vadásztak a fiúk. Módszeresen végigzörgettek minden ágat, és ha erre felugrott egy-egy ciripelő jószág, azt igyekeztek hamar a tenyerükbe zárni, majd onnan külön erre a célra tartott szelencékbe rejteni. Hogy aztán hová vitték őket, már nem tudom. Talán ki az erdőbe. De az is lehet, hogy a füvészmester konyhájára medicinának. Egyre megy. A lényeg az volt, hogy a clausurában áldott csend uralkodjék. S ez nemcsak a tücskökre, hanem ránk is vonatkozott.
– Ej, de nagyra vagytok – vetette oda a laikusoknak Anastasius, miközben mégiscsak visszavett a hangjából. – Persze, ti holnap is fecseghettek kedvetekre, nem úgy, mint mi.
Rátértünk egy másik ösvényre, arra, amelyik a clausura széléhez, a remetelakokhoz vezetett. Nem kellett sokat mennünk, hamar megpillantottuk őket; a hófehérre meszelt falak még az egyre sűrűsödő sötétben is világítani látszottak. Hat parcella egy sorban, mindegyiken egy-egy házikóval és a hozzá tartozó apró kerttel; köztük olyan magas kőkerítés, hogy azon át lehetetlen legyen be- és kilesni. Így, háborítatlan magányban élték és élik mindennapjaikat a szent fogadalmat tett remeték, míg csak magához nem szólítja őket az Úristen.
Anastasius még dohogott egy kicsit, de aztán hamar meg is nyugodott, s mire az első cellaházhoz értünk, már-már kedélyes hangon kérdezte:
– És mondd csak, testvér: szerinted melyik lesz a tiéd? Tán amelyiket az a Görény gróf patronálja?
Tudvalevő, hogy minálunk minden cellaház építtetésének és a benne lakó remete ellátásának a költségét egy-egy környékbeli úr vállalta magára. Mestereink azt mondták, azért, hogy így mutassák meg hitüket az igazi Úrnak, én azonban úgy vélem, hogy nem annyira az Istent, inkább csak egymást akarják lenyűgözni. Az egyikőjük legalábbis biztosan.
– Görénváry – javítottam ki kedvetlenül. – És nem gróf az, csak báró.
Anastasius megvonta a vállát:
– Így is, úgy is magasról köphet ránk.
Egy darabig szótlanul lépegettünk, csak a sarunk alatt csikorgó kavicsot lehetett hallani, meg néhol egy-egy tücsköt, amelyik kapott még egy kis időt az égtől.
– Miért gondolod, testvérem, hogy épp azt szánják nekem? – kérdeztem aztán zavartan.
Anastasius megtorpant, úgy kellett visszafordulnom hozzá.
– Hát te nem hallottál még a jó Benedictus testvérről? – vonta fel a szemöldökét.
– De igen – sóhajtottam –, csak azt nem tudtam, hogy épp az volt az övé.
– Hát pedig de – mondta Anastasius, majd a sor vége felé intett. – Megürült egy hely, most magad is láthatod.
Csakugyan, a legutolsó cellaháznál hirtelen mozgolódás támadt. A súlyos faajtó, amelynek mindig zárva kellett lennie, ezúttal tárva-nyitva állt, azon keresztül lépett ki az ösvényre két laikus, akik közösen cipeltek valami hosszúkás terhet. Ahogy közelebb értünk, láttuk, hogy egyszerű hordágy az, melyen egy fehér vászonlepelbe csavart test feküdt: minden bizonnyal a néhai Benedictus testvér porhüvelye.
Pár lépés távolságban végül megálltunk, és keresztet vetettünk, ahogy illik. Valami imát is kellett volna mondani, ám ezt a clausurában inkább elhagytuk. Úgy egy minutával később a cellakert ajtajának nyílásában felbukkant Severinus mester is, a gyógyfüvek nagy ismerője. Elképesztően görnyedt volt a háta, a járása valahogy mégis méltóságteljesnek tűnt. Csuklyáját mélyen az arcába húzta, így nem láthattuk, hogy észrevett-e minket. Jelét mindenesetre nem adta. Lassan megfordult, behajtotta maga mögött az ajtót, majd reszkető, májfoltos kezével kulcsra zárta. Ezután intett a hordágyat tartó fiúknak, akik addig türelmesen vártak rá, hogy már indulhatnak. Anastasiusszal csupán egyetlen pillantást váltottunk, és a vén Severinus nyomában mi is csatlakoztunk a rögtönzött gyászmenethez.
Emlékszem, megpróbáltam némán imádkozni az elhunyt lelki üdvéért, de nem igazán sikerült. Valami halk nyöszörgés mindig kihallatszott, ráadásul nem is valódi imaszöveg volt, csak ilyesmi:
– Szegény Benedictus testvér, szegény Benedictus testvér…
– Ugyan már – morogta oda nekem Anastasius –, nincs ebben semmi különös. Az idő kegyetlen állandósággal telik mindünk fölött. Ő pedig nagyon öreg volt. Mesélik, hogy a laikus, aki az ételt hordta neki, észrevette, hogy a testvér nem nyúlt a korábbi tálhoz az ablakban. A fiú aggódni kezdett, hát felkereste a prior atyát, és elkérte tőle a kulcsot. Így találta meg Benedictus összeaszott testét a nagyszoba padlóján, a tulajdon mocskába fagyva.
– Szegény Benedictus testvér – nyögtem fel újra.
– Szegény gyerek – mondta erre Anastasius. – Azóta percenként okádnia kell, és egyfolytában azt hajtogatja, nincs Isten.
Közben kiértünk a clausurából a foresteria előtti térre; az U-alakú konventépület nyugodalmasnak tűnt, kis ablakai közül csak néhányban pislogott mécsvilág. Severinus mester meglassította lépteit, s némán, de félreérthetetlenül, kezének egyetlen intésével jelezte, hogy kotródjunk mögüle. Éreztem, hogy elvörösödik az arcom, a járásom ritmusa pedig összezavarodott. Igyekeztem láthatatlanná válni és úgy lemaradni, ahogy Anastasius. Habár, ő előbb mintha megrántotta volna a vállát, sőt tán még a nyelve hegyét is kiöltötte a mesterre. De ez nem biztos. Nem láthattam tisztán, tényleg nagyon sötét volt már.
Rég túlvoltunk a vesperáson és a vacsorán, úgyhogy a hálókamrák felé vettem az irányt. Anastasius hangja azonban megállított:
– Hát te meg hová igyekszel, testvér?
Kelletlenül fordultam vissza.
– Nem fogod elhinni, testvérem, aludni megyek – feleltem. – Ezt szoktuk csinálni, ha lemegy a nap, nem?
Anastasius fölényesen legyintett.
– Ugyan, fiatal még az este – mondta. – Hozzá még, ez az utolsó.
Elnéztem a válla fölött, és homályosan ki tudtam venni, ahogy Severinus mester és a két laikus eltűntek a pincelejáratban. Irigyeltem őket, amiért hűs helyre juthattak. Aztán meg el is szégyelltem magam, mikor eszembe jutott, miért mentek oda.
– Na – karolt belém Anastasius –, ne kéresd magad, csak gyere.
Meg kell valljam, nem sok kedvem volt azt az utolsó kinti estét éppen Anastasiusszal tölteni, de a gondolat, hogy különben magamra maradok, még annál is kellemetlenebb volt. Ráálltam hát. Persze most, tudva, amit tudok, már másképp döntenék. Csakhogy az idő kereke többnyire egy irányba forog. Az a múlt, ez pedig a jelen, a jó pap meg holtig tanul, vagy hogy is van ez.
Észbe se kaptam, Anastasius máris átrángatott a fél remeteségen. Előbb a foresteriába húzott be egy oldalajtón, majd némi lépcsőzés után kivezetett egy másikon az épület mögötti veteményeskertbe. Ott sem lassított, pontosan tudta, hogy az ágyások közt melyik passzázst kell választania. Vagy egy minuta alatt elértük az egyházi birtok határán húzódó kőfalat, melyet sűrű repkény takart. Anastasius végigsimított a növényen, hosszúkás ujjaival itt-ott beletúrt a levelek és indák szövetébe. Nem tartott soká, gyorsan megtalálta, amit keresett: egy szűk, alig észrevehető hasadást a falban, éppen csak akkorát, amelyen egy magunkforma sovány ember nagy nehezen keresztülpréselhette magát, ha akarta.
És Anastasius akarta. Intett, hogy jöjjek csak, jó móka lesz, aztán hasra vágódott, és átkúszott a résen. Hirtelen egyedül maradtam, ami, mint mindig, akkor is megijesztett. Hiába hallottam, ahogy testvérem odaát szentségelve porolta csuháját, a nyári éj sötétje rajtam kívül szinte mindent elnyelt már, és valamiért biztosra vettem, hogy azután én következnék. Egyetlen utat láttam csak, s bár tudtam, hogy szabályellenes, követtem Anastasiust egy olyan földre, melyet már hosszú esztendők óta nem érintett a lábam.
– Ne félj, amíg engem látsz – mondta a testvér, mikor átértem.
– De hisz nem látlak – motyogtam.
Megragadta a karom, segített feltápászkodni.
– Akkor csak kapaszkodj erősen – súgta.
A remeteség egy kisebb domb tetején áll, így a falon túl a talaj enyhén lejteni kezdett a talpunk alatt. Először nehezen haladtunk, lépten-nyomon kövek, tuskók és gödrök kerültek az utunkba, csuhánk meg egyfolytában beakadt valami tüskés bokorrengeteg ágaiba. De aztán, ahogy a szemünk hozzászokott az éjszakához, egyre biztosabb lett a járásunk, végül pedig el is engedhettük egymást.
Amúgy nem bóklásztunk sokat, hamar feltűnt előttünk testvérem úticélja: egy ritkásabb vadalmafaliget, melyben térdig ért a mindenféle gaz.
– Úgy hívják, Almáskert – magyarázta Anastasius, és a liget közepén álló, terebélyes fa felé vezetett. – Gyakran járok ide, ha azt érezem, elég a szentekből.
A fa vénséges vén volt, a kérge érdes és száraz, mégis, ahogy megsimítottam, bizseregni kezdett a bőröm, mintha nem is haldokló matériát érintettem volna. A törzs aljának északi felét puha és kellemesen hűs moha fedte, oda telepedtünk hát. Anastasius jóleső nyögést hallatott, majd benyúlt a csuhája alá, és előhúzott valamit, ami olyan volt, mint egy kisebb zsákocska. Ám ahogy forgatta és nyomkodta, rájöttem, hogy inkább borostömlő az.
– Hála az Úrnak! – sóhajtott fel testvérem. – Nem pukkadt ki. Megevett volna a fene, ha út közben elvérzik szegény.
A fogával kitépte a dugót, kortyolt egy nagyot, aztán az orrom alá dugta a tömlőt.
– Húzd meg jól, testvér – mondta. – Ürmösbor, nem valami híres, de megteszi.
Bele se kellett szagolnom, úgy is megcsapott a savanyú szesz szagának és az azt leplezendő fűszerek édes illatának elegye. Egyszerre kezdett remegni a gyomrom és szomjazni a szám. Szégyenkezve döbbentem rá, hogy a vágy, mint holmi régi barát, ismét csak átkarolt.
– Nem lehet – toltam el magamtól –, többé nem.
Anastasius a homlokát ráncolta.
– Ne légy már puhapöcs – morogta. – Még nem is tettél fogadalmat.
Lehunytam a szemem.
– Nekem épp ezért kell fogadalmat tennem.
– Vagy úgy. – Anastasius meghúzta a tömlőt. – Gondoltam. Épp mint egy puhapöcs.
Szégyellem még leírni is, de elöntött a harag. Egy pillanatra úgy éreztem magam, mint régen, abban a másik életben, amelyben egy ilyesfajta sértésért az Anastasius-félék keményen meglakoltak. A vér, melyet feledni vágytam, felforrt, a kezem pedig előrelendült, hogy arcul csapja testvéremet. Isten bocsássa meg! Azt is, hogy ütni akartam, és azt is, hogy végül csak a tömlőt kaptam ki Anastasius markából.
Az első korty maga volt a megváltás. A régről ismert, selymes melegség oly lágyan, mégis határozottan áradt szét tagjaimban, hogy dühöm egyik pillanatról a másikra feloldódott benne. Hirtelen nem értettem, miért is kéne feszültnek lennem, mintha ez az érzés eleddig nem tőlem, az én lényemből eredt volna, hanem valami külső, démoni erő szeszélyétől. Akárha béklyót ráztam volna le magamról, csak nyeltem azt az ócska bort, nagy kortyokban, ahogy férfiemberhez illik.
Anastasius vigyorgott. Látnom kellett hiányzó metsző- és zápfogának tátongó helyét. Sötétebb volt, mint az éj körülöttünk. És ez zavarba hozott Persze, egy-két foga mindenkinek elrohad, az élet már csak ilyen, nekem is hiányzik egy, az Úrnak hála hátulról, de akkor sem jó ezt nézni. Hogy nincsen mosoly, csupán torz pofák mindenütt.
– Különleges hely ez, testvér. – Anastasius a tömlőért nyúlt.
– Csakugyan? – kérdeztem, miközben még mindig a foghíját bámultam.
– Bizony – felelte. – Olvastam a minap, hogy több is áthalad itt az úgynevezett sárkányvonalakból.
– Sárkányvonalak? – Visszakértem a tömlőt. – Azok meg mik?
– Olyan végtelen vonalak a mappán. Keresztül-kasul járják a golyóbist, és ahol metszik egymást, mint például bizony ez alatt a fa alatt, ott felszabadítják az ősi sárkányok erejét, mellyel azok a csodás lények képesek voltak uralni a natúrát, oda meg vissza. Állítólag lehet érezni, ahogy rezeg.
– Micsoda?
– Hát a sárkányerő.
– Tényleg?
– Állítólag – vonta meg a vállát. – Már ha hiszel benne. És persze nyitott vagy.
Megráztam a fejem, és odaadtam a tömlőt.
– Nem is tudom.
Anastasius előbb kortyolt egy nagyot, és csak utána válaszolt:
– Én se. De ha már úgyis mind a csodát várjuk, nem mindegy, honnan jön?
Vártunk hát. Időközben pislákolni kezdtek a csillagok az égen, és egy kis langyos szellő is támadt napnyugat felől; a fejünk felett itt-ott megzizzentek az almafalevelek. Emlékszem, bágyadt voltam és izzadt. Nyilván a bortól, mert így van ez, ha az ember hosszú idő után először iszik ilyesmit. De ennyi és nem több.
– Én bizony kurvára nem érzek semmit – böffent egy nagyot Anastasius. – Hát te?
Csak a fejemet ingattam.
– Akkor nincs más hátra – vonta meg testvérem a vállát –, olykor a csodának sem árt, ha kicsit rásegítenek.
Anastasius ezúttal csuhája bő ujjába nyúlt be, hogy onnan valami apró tárgyat vegyen elő. Az alakját ugyan nem tudtam kivenni, ám feltűnt, hogy ha csak nagyon haloványan is, de visszatükrözte a csillagokkal telehintett mennybolt derengését. Üveg lehet, gondoltam, és igazam is volt.
– Addsza ide – intett Anastasius, mivel épp nálam pihent a bor.
Mikor megkapta, testvérem a tömlő szájához tartotta a kis üveget, egyetlen löttyintéssel beleöntötte a tartalmát, és jól összerázta. Az immár üres fiolát hanyagul a háta mögé dobta.
– Mi az? – kérdeztem bizalmatlanul.
– Csodaszer – felelte Anastasius –, Severinus mester konyhájáról való. Amikor tavaly kificamítottam a bokám, ezt kaptam a vén rókától, hogy ne ordítsak. Vidám egy hét volt, majd meglátod, miért. Na, isten, isten!
És már nyújtotta is a tömlőt, amit, becsületemre legyen mondva, legelőször elhárítottam. Mardosott a lelkiismeret, hiszen egyetlen óra alatt is több szabályt szegtem meg, mint amennyit az előző esztendőben összesen; nem akartam tovább tetézni bűneimet. Szinte magamon éreztem az Úr vádló tekintetét. A gond csupán az volt, hogy Anastasiusét meg ténylegesen is. Testvérem kitartóan noszogatott, s végül azon kaptam magam, hogy a gyarló szenvedély felülkerekedett bennem a tiszta akaraton.
A tinktúrának amúgy nem volt íze, vagy ha mégis, hát jól elnyomta az aromás ánizs, a boróka és a minálunk oly elmaradhatatlan levendula. Csak a Jóisten tudja, de talán épp ez volt az oka, hogy kezdeti ellenkezésem lassacskán eloszlott. Az első nyelet után újabbak következtek, míg végül teljesen meg is feledkeztem a furcsa üvegcséről. Ugyan szédültem kissé, és verejtékeztem is jócskán, de akkor már nem érdekelt. Hirtelen könnyű lett minden, akár a lebegés maga, és ez jó volt.
– Sebaj, ha kóvályog a fej, testvér – húzódott közelebb Anastasius. – Holnaptól úgyis akkor alszunk, amikor csak tetszik, igaz-e?
Nem egészen értettem, mire gondolt.
– A fogadalomtétel után is be kell tartanunk a regulát – mondtam –, sőt, még annál is inkább.
Már nem emlékszem, meglepett-e, hogy Anastasius elvigyorodott. Csak a foghíja van előttem.
– Ugyan, testvér – kacsintott –, hisz remeték leszünk mindketten. Soha senki nem jöhet majd be hozzánk, hát nem is láthatják, mit csinálunk. Én mondom, ott a négy fal között nagyobb szabadság vár ránk, mint idekint bármikor.
A hangja vágyakozón csengett, amin igencsak elcsodálkoztam.
– Hát te nem félsz a magánytól? – kérdeztem halkan.
– Hogy én? – Anastasius kuncogott. – Mit se szeretek jobban, testvér, mint egyedül lenni.
– Igazán? – vontam fel a szemöldököm. – Akkor velem miért akarsz oly gyakran szólni?
Anastasius kortyolt egyet a borból, és megtörölte a száját a csuhája ujjával.
– Te más vagy. – Olyan közel hajolt, hogy a bőrömön éreztem nedves leheletét. – Téged ismerlek.
– Semmit se tudsz rólam – akartam ellenkezni, de az ajkamra nyomta az ujját.
– Mégis. – Azt hiszem, ekkor karolt át oly finoman, hogy szinte észre se vettem. – De nem kell félned, nem érdekel a múltad. A jelened is elég.
Túl meleg volt. Nem bírtam tovább, leráztam magamról a karját, és felpattantam. Mi üthetett belém, sejtelmem sincs. Levegőt akartam. A lábam zsibbadt, a fejem szédült, és akármerre néztem, egyformán sötét vadalmafákat láttam mindenütt. Mégis megindultam, rövid, de sietős léptekkel, mindegy is, hová, csak el onnan.
Még nem járhattam messze, mikor utolért Anastasius kiáltása:
– Ne legyél már puhapöcs!
Igyekeztem egyenesen haladni, ám nehezen ment. A talaj ide-oda imbolygott, és én, akár a harang nyelve, egyszer erre, másszor arra csapódtam a fák közt. De azért úgy-ahogy sikerült egy nyomon maradnom; amilyen szerencsés vagyok, épp a sárkányvonalon, melyen, ki merem jelenteni, ördögi átok ül. Más magyarázat nincs.
Csak azt tudom, hogy menekültem, azt már nem, hogy mi elől. Ahogy mélyebbre hatoltam az erdőbe, az idő pedig forgott, egyre inkább az az érzésem támadt, hogy nem vagyok egyedül. Miközben lépkedtem, zörgött a gaz és recsegtek a száraz ágak, s bár ebben nincs mit csodálni, feltűnt, hogy duplán szóltak, mintha nem csak az én sarum gázolt volna bennük. Megálltam. A zörgés abbamaradt. Vártam, de semmi, csak a szélsusogás. Fellélegeztem, és indulni akartam. Ám mielőtt a lábam megmozdult volna, újra hallottam. Zördült a gaz, éppen a hátam mögött. Megfordultam, de nem volt ott semmi. Vagy nem is tudom. Mert azért mintha valami. A szemem sarkában.
Elindultam, és próbáltam arra figyelni, hogy ne támolyogjak nagyon. Ám a zaj továbbra is ott volt, rögtön a nyomomban. Nem tehettem mást, kisvártatva újra hátranéztem. És akkor már elkaptam. Olyan volt, mint egy árnyék, csak éppen fordítva. Elvált a sötéttől. Tisztán persze nem láttam, mert azonnal elillant, be a fák közé. De tényleg ott volt, hallottam.
Futni kezdtem, és nem szégyellem, bárki így tett volna. Az az árny követett, nekem meg majd’ kiszakadt a tüdőm, mégsem szabadultam tőle. Átvágtam egy rekettyésen, befordultam jobbra, nekicsapódtam egy fának, aztán balra tértem, és rohantam, de hiába. Egyszer csak gödörbe léptem, s elvágódtam. Száraz por és kevés vér ízét éreztem a számban. Olyan kusza az egész. Ott feküdtem, arccal lefelé, és csak egyvalamire emlékszem tisztán. Rezgett a föld. Ahogy az a valami odaért hozzám.
Nem tudom, mikor döntöttem el, hogy felnézek. Mellettem térdelt az, vagy inkább ő. Emberalak volt. Leányember. A leggyönyörűbb és legkülönösebb, akire valaha is rápillantottam. A lába, egészen a combjáig, teljesen csupasz volt. Felette sem szoknyát, sokkal inkább valami csonka nadrágot viselt, kékes anyagból, és ruhája is oly cifra színekben pompázott, amilyeneket még egyetlen úri kisasszonyon sem láttam soha. S ami a legigézőbb, a haja, rőt volt, akár a lemenő nap legtisztább pászmája. Lehetetlen zsibbadtság futott végig rajtam, mikor ránéztem. Biztosra vettem, hogy még sosem láttam, mégis ismerős volt valahogy. Angyalnak tűnt, de inkább démon lehetett.
Az arcát azonban, bárhogy is igyekszem, nem bírom felidézni. Azt eltakarta valami, amit derengő árnyékujjai között tartott; egy fekete, lapos, négyszögletes tárgy. Egyenesen a szemem előtt. Már-már úgy éreztem, az néz. És aztán felvillant. Vakító fehérséggel, mely mindent elsöpört. A menny sem lehet fényesebb, úgy képzelem.
A következő pillanatban egy tisztáson találtam magam. A mai napig se értem, hogy kerültem oda. Ő, a lány, már nem volt sehol. Egész testemben reszkettem, s nem csupán a félelemtől. Fáztam. Az erdőmélyből dermesztő ködpára szivárgott, az ég bársonyfeketéje pedig hideg kékségbe ment át. Mintha máris pirkadni készült volna. A csillagok is kezdtek kihunyni, pár minuta alatt eltűnt mind. Illetve majdnem mind.
Felfigyeltem rá, hogy hármójuk ottmaradt. Különösek voltak. Egy parázsvörös, egy fehér és egy smaragdzöld, tökéletes rendben, egymás mellett. És folyvást nőttek, ahogy közeledtek. Mert igen, ezek mozogtak; hangtalanul, de könyörtelen sebességgel szelték a levegőeget. Csak álltam ott bénán, és megigézve bámultam, mikor némán elúsztak a fejem felett, hogy aztán eltűnjenek a lombok takarásában. Hirtelen megdördült az ég. De oly dobhártyaszaggatón, hogy ahhoz az Úr legádázabb vihara sem fogható; mintha maga a mennybolt hasadt volna fel. Másra sem gondolhattam, csak sárkányüvöltésre.
Kezemet a fülemre tapasztva, begörnyesztett háttal iszkoltam vissza a fák közé. Ám a téboly ott sem ért véget. A sötét törzsek közt lidércfények táncoltak, és én tehettem bármit, menekülhettem bárhova, nem szabadultam tőlük. Mintha évszázadokon át rohantam volna. És egyszer csak, nem tudom, hogy, a remeteség kőfalának ütköztem. Zörgött az egész erdő, és a szél hátát gúnykacaj ülte meg. Kiáltani akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Csak eltátott szájjal néztem. A szélső cellaházak narancsfényben úsztak, a kerítés felett macskák repkedtek, farral előre.
Távozz tőlem, távozz tőlem, hajtogattam magamban, ám nem használt. Az árnyak továbbra is körülugráltak. A lányt nem láttam, de velük volt ő is. Tudom. Újra a fák között szaladtam. A zajok nem szűntek, sőt újabbak vegyültek az addigiakhoz. Tompa robbanásokat hallottam innen is, onnan is az erdőmélyből. Olyan volt, akár régen, a báró vadászatain. Mint azon a napon is.
És akkor, elég volt csak gondolni rá, megjelent. Ő volt az, felismertem. A tiszttartó fia. Pont úgy feküdt a földön, mint akkor. Arccal a mocsokban, szétvetett tagokkal, akár egy reszkető rongykupac. Körötte vöröslött a sár. És én álltam csak, mint akkor, gyökeret vert lábbal, kótyagos fejjel, és rettegtem. Hogy egyedül maradok.
Az utolsó kinti éjjelen viszont másképp történt. Féltem ugyan, tán még jobban is, mint először, de összeszedtem magam, életet vertem zsibbadó tagjaimba, és megmozdultam. Odamentem hozzá. Letérdeltem, és a vállára tettem a kezem. Imádkozni akartam, de nem jutottak eszembe a szavak. Így csak reméltem, hogy megbocsátott.
A puskaropogás kezdett elviselhetetlenné válni, s a fények is egyre gyorsabban cikáztak. Éreztem, ahogy a lány figyelt, nem is tudom, honnan, úgy mindenfelől. És akkor megfordítottam az előttem heverő testet. Látni akartam az arcát. A szemébe akartam nézni. A barátomnak.
Nem ő volt az.
Hanem Anastasius.
A lidércek elillantak, a hangokat mintha elvágták volna. Csupán Anastasius vihogásától visszhangzott a környék.
– Testvér, de jó, hogy te vagy! – villantotta rám foghíjas vigyorát. – Be voltam ám szarva rendesen. Az égiekre esküszöm, még sosem láttam oly démoni vörös asszonyt, mint aki itt libegett felettem.
Hogy aztán mi történt, megvallom őszintén, nem tudom. Bizonyára visszamásztunk a résen, és lecseréltük megtépázott, összemocskolt csuháinkat, mert mire a nap felkelt, már a többi novíciussal karöltve igyekeztünk a laudesre. Rendezetten és tisztán, legalábbis kívülről.
Jakab építőmester emberei még mindig dolgoztak a templomépületen, úgyhogy a foresteria imatermében gyűltünk össze. A szokásos reggeli imák után ott celebrálták eskütételünket is. Anastasius, jómagam és még néhányan szent fogadalmat tettünk, hogy remeteként a kijelölt cellaházat soha el nem hagyjuk, s életünket önkéntes magányban, tiszta némaságban töltjük. Megható pillanat volt. Vagyis annak kellett lennie. Alig tudtam figyelni, a fejem majd’ szétpattant.
Később mind átvonultunk a clausurába, hogy a remetelakok kapujában valamennyi testvérünk búcsút vehessen tőlünk. Ólmosan lépegettem. Bántott a napfény. A szemem káprázott, vibrálni látszott köröttem a levegő. Reszketett a kezem, s csak úgy dőlt rólam a hideg veríték. Reméltem, hogy senki se vette észre, de úgy rémlik, az oszlopfőkön álló szentek, Romualdus, Benedek és Márton mintha követtek volna homokkőszemükkel.
Legelőször a néhai Benedictus testvér háza került utunkba, melyet az én örökös lakomnak szántak. Szép rendben felsorakoztunk, s a prior atya ünnepélyesen kitárta a cellakert ajtaját. Az előírás szerint nekem a küszöb elé kellett állnom. Ám mielőtt átléphettem volna, még sorban meg kellett ölelnem minden testvéremet, korra és rangra való tekintet nélkül. Először a laikusokat, majd a novíciusokat és remetének állókat, akik közt Anastasius mindenkinél szorosabban vont magához, aztán a mestereket. Mikor a vén Severinusra került a sor, kézen fogott, s nem láttam, csak éreztem, hogy valami apró, hideg tárgyat csúsztatott az ujjaim közé.
– Legelébb a felét, aztán annak a felét, majd annak a felét, és így tovább, míg csak el nem fogy – súgta a fülembe.
Lopva a kezemre pillantottam. Egy kis zöld üveg pihent a markomban. Felnéztem a mesterre, és mondani akartam valamit, de bennakadt a szó, melyről azt sem tudom, mi lett volna.
– Helyes, fiam – veregette meg a mester a vállam. – Csak így tovább.
Végül a prior atya karolt át barátságosan, majd összekulcsolta a kezét, és elmondta a búcsúimát. Én közben a tiszta égre akartam vetni tekintetemet, de csak a házam homlokzatán éktelenkedő bárói címert láttam. A pajzsforma közepén tekergő undok kis görény gúnyosan kacsintott le rám, mintha így akarta volna tudtomra adni: úgyis hiába.
Az ima végeztével a prior atya megfogta mindkét vállam, és finoman áttolt a küszöbön. Még vethettem egy utolsó pillantást a kint maradottakra, a vigyorgó Anastasiusra, de aztán behajtotta előttem a nehéz faajtót, fordult a kulcs a zárban, és magam maradtam. Ekkor szakadtam ki a világból, legalábbis úgy tudom.
De hogy lesz így maradásom, Uram? Severinus mester tinktúrája használt. Követtem az utasítást, s valóban jobban érzem magam. A fülem viszont még mindig zúg ebben a sistergő némaságban, ahol minden apró neszre, legyen az a padló reccsenése vagy egy motozó egér, összerezzen az emberfia. Ahol árnyakat is látok. Kevesebbet, mint azon az éjjelen, de látok. Hol a falon, hol az ablaküvegen, leginkább a hátam mögött, körbe-körbe ugrálnak. Kísértetek, s nem csak a múltból.
Édes Istenem, eleddig a magánytól rettegtem, most pedig másért se imádkozom.
Dénes Gergő 1998-ban született. Gyerekkorát Oroszlányban töltötte, Tatán végezte a középiskolát. Jelenleg az ELTE Bölcsészettudományi Karán hallgat filozófiát.
