Dimenziók 1. – A tudat játékai (versek)

Dimenziók 1. – A tudat játékai (versek)

Sötét kékség, vörös sávok keretében.

Szikla. Égig ér. Körülötte,

színes, keringő madarak. Alvó szél.

Rejtett barlang, imbolygó lángok,

kialudt gyertyacsonkok. Füst.

Szkarabeuszok titkos otthona?

Hátukon fekete Nap. Megtorpant lét.

Túlélni, meghalni odajár,

kinek arcáról a mosoly lemaradt.

Köves az út, keskeny, és egyre hidegebb.

Bogarak, fák, füvek, más helyen.

Áldozati bárány béget vesztében.

Koldusok királya ki legyen?

Fehér sugár, talán lézer,

átvált egy másik térbe.

Századok peregnek, vissza, majd előre.

Az árnyékok fekete, fehér rejtélye.

Talán most a legmélyebb a csend.

Kenyér illata száll. Ki lakik itt?

Messzi képen, egy ismerős arc.

Karjai között Kiméra. Már halottan.

A képzelet, egy platánt keres. Ez már,

a tudat széle. Realitás. Átölelem.

A kép a semmibe tűnik.

Akár a Hold a reggelben.

Más pályát keres.

Madarak

Hitben, megváltásért,

vonulnak hosszú sorokban a zarándokok.

Szeretni tudni kell, ha elhitetni akarod.

Osztani, szorozni, lehet – országot, tengert, szót.

Sírni sem látod, ki a pokolban játssza a Paradicsomot.

Nincs realitásom. Bennem,

a romantika metafizikája köröz.

A Dózsa György úton galambok támadnak tányéromra,

egy aránylag csendes teraszon.

Képzeletben, igazi otthon.

Alig jár arcomra álom, a szavak foglya vagyok.

Ki szavazna a hűségre ma?

Sötét legendák bujkálnak a lélek színpadán,

a nevetés mögött. Téged látlak. Arcod,

talán mégis megrajzolom.

A madaraknak is van jelene, több múltja,

madársírokat mégsem láttam sehol.

Elfáradt felhőtáncban, lezuhanhat ártatlanul.

Vígjátékban, sok álarcos entitás.

Letaglózná a világot, ha kitakarnád tudatod.

Dimenziók 3.

Idegen szavak.

Tenger, egy másik térben.

Rajta mint vihar előtt, vörös felhősivatag.

Régvolt királyok ünneplésére hasonlít

lelkesedésem, mit véd, ok és okozat.

Te, ki áttörtél megrögzött divatot, falat,

és átkeltél volna messzi századokban, a tiltott

Rubicon kövein, melletted csak halak.

Más értelmét adtad a szónak.

A kirajzott betűknek társa sem volt.

Ki küldte? Jóindulatú Krampusz, vagy

egy őrült árny sugallata?

Vadidegen képzelet idézte,

szó és látvány, egy kísértetben,

egy gombnyomás – el sem tűnt soha.

Földbe, folyóba merült el,

egy régi tavasz, hársfákról, réteken.

Írni fogom virrasztásaimban,

kegyetlen, nehéz az út nélküled.

Közepe van a sárguló nyárnak,

s mint eltévedt, idegen szavak,

távoznak az évek, egy végtelen, másik világba.

Rövidzárlat

Jön a játékos újra,

összezúzza a zárat álmodon,

rövidzárlat gyengédségeden,

kisiklik újra a tér – s már

kötéltáncos a pólusok között,

úgy hitted, szilárd a valóság,

de királya van a szavaknak,

a megállíthatatlan hajón vagy,

nehéz hullámok alattad.

Feletted felhőbábok,

őrtorony sincs az édes ködben.

Pereg a homokóra,

hiába fordítod meg,

ugyanaz az idő forog veled,

ami a térből kiesett,

egy szót vársz, ami biztonságot adna,

tudod, hogy jönni fog,

bár későn ér a valóságba.

‍