Ahogyan élünk – beszélgetés Balla Zsófiával

– „Van olyan ég, melyben otthon vagyunk” – írod A szünet csodája című versedben. Korábban viszont azt írtad, „Ahogyan élek, az a hazám”. Hogyan fogalmazódnak meg benned, szinte azt mondanám, csapnak ki belőled ezek a meglátások, és miért?
– Vörösmarty intése a Szózatban: „A nagy világon e kivűl / Nincsen számodra hely; / Áldjon vagy verjen sors keze: / Itt élned, halnod kell” – vagy Tamási Áron hírhedt mondata: „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” – nos, ez a kettő mutatja, hogy a magyar gondolkodást áthatja az otthonkeresés és az ezzel összefüggő önazonosság kérdése. József Attila is sokat viaskodik ezzel a Hazám-versciklusban is, vagy abban a sóhajban: „óh lélek, ez a hazám”, vagy az egyik utolsó, 1937. november 24-iki versében: „Ime, hát megleltem hazámat, / a földet, ahol nevemet / hibátlanul írják fölébem, / ha eltemet, ki eltemet”. Boldogabb nemzetek költői nem bajlódnak ennyit ezzel a kérdéskörrel.
Miközben ezeket a sorokat leírom, kínzó aggodalomról és a környező társadalom állapotáról adok hírt. Nyugtalan vagyok, mert nem érzem szabadnak magam. Az emberi létállapotra vonatkozó, elsuttogott felkiáltások a magamnak és az olvasónak felkínált vigasztalás sorai.
Az „Ahogyan élek, az a hazám” sort 19 éves koromban írtam. Erdély volt a hazám, de hontalannak éreztem magam. Pontosabban olyannak, mint aki szülőföldjén emigráns. Ez is az én verssorom. 1971-ben, amikor a vers könyvben megjelent, az életforma, a gondolkodás és az erkölcs formája, a modus volt az, ami önazonosságot teremtett számomra, és a legbizonyosabb menedéknek tűnt a környező megrabolt társadalom körülményei között.
Az „ég, amelyben otthon vagyunk” képe nem szükségszerűen a menny vagy más hitszerű hely, hanem a létező világ, az univerzum, amelyben atomtöredéknyi valóságunk lebeg.

– Mint eddig is, ritkán és intenzíven írsz, verseiden szigorúan dolgozol a közlés előtt. Mi az, ami szerinted megváltozott lírádban legutóbbi köteted, a 2009-es A nyár barlangja óta?
– Minden nap le kell küzdenem az írás szükségességére vonatkozó kételyeimet, el kell némítanom magamban az irodalom hígulásából, az ízlés romlásából fakadó kilátástalanság szirénahangjait. Az irodalmi, művészeti ízlés gyakran tapasztalható sekélyessége és a magas művészet iránti érdeklődés világmértékű hanyatlása nem hat valami serkentően – amúgyis kételyekkel megvert és (ön)kritikus – természetemre. Mostanában egyre gyakrabban gondolok arra, mi lesz a Földdel, és milyen az emberi faj, lesz-e még irodalom vagy kultúra a nem oly távoli jövőben.
Nehéz és nem ildomos önmagát, saját költészetét latolgatnia a szerzőnek…
De talán a lépték, az változott meg nálam. Talán a hangom lett nyugodtabb, és a tágabb összefüggéseket keresem. És még intenzívebben foglalkoztat az emberi élet törékenysége vagy tűzállósága. Jobban fáj a halál.
– „Mint Babitsot te, nem láthattalak” – sóhajtasz fel a Nemes Nagynak szentelt versben. Mi az, amit egy ilyen hiány elvesz az embertől? Hogy képzeled a találkozást?
– Egy nagy költő nem mindig nagy személyiség. Babits mindkét értelemben orom volt, megkerülhetetlen költői és erkölcsi nagyság újkori irodalmunkban. Ahogyan Nemes Nagy Ágnes A hegyi költő című könyvében írja, Babits „többet jelentett önmagánál, nem csak nagy költő volt, akinek öröksége nélkül csonka a magyar kultúra, hanem jelképévé lett mindannak, aminek híjával voltunk”.
A személyes ismeretség több lehetőséget is kínál egy gondolkodásmód kipuhatolására és elsajátítására. Annak megszerzésére, amivel még nem rendelkezünk, de a hiányát érezzük. Egy jelentős művésszel ápolt kapcsolat leleplezhet némi hiúságot vagy más emberi gyengeséget, de a gondolkodás, az írás, a magatartás példája és rendkívül magas kihívása roppant formáló erőt, igazi erőpróbát jelent. Csak komoly, igényes irodalomban lehet jó íróvá, költővé válni. Nemes Nagy a közelmúlt egyik kimagasló alakja volt, jó lett volna szigorának és tekintetének pászmájában élni. Mire tíz évnyi utazási tilalom után, 1990-ben először jöhettem újra Magyarországra, Nemes Nagy Ágnes már súlyos beteg volt, 1991-ben el is ment közülünk. Halálakor már csak egy verset küldhettem utána.
– Mit gondolsz, az idő a javunkra telik?
– Régebben, a szívem mélyén azt melengettem, hogy igen. Hogy az idő bizonyos elégtételt ad majd, betölti vágyaink és bizodalmaink nagyobb részét. Hogy meghozza vagy pótolja azt, amit a születés vagy a történelem nem adott meg... Az ember, anélkül, hogy erre gondolna, gyakorta úgy él, hogy gyermeki módon rábízza magát az időre, mint egy szülőre. Hogy a telő idő majd nem csak tudással és tapasztalattal gyarapítja – ha egyáltalán –, hanem érleli is. „Majd az idő megoldja ezt-azt a kérdést” – véljük életünk hosszabbik első felében, gondolkodás nélkül, majd enyhül a fájdalom. Vakhittel hiszünk az időben, ahelyett, hogy idejében felmérnénk a hosszát és félnénk a sebességét.
És közben nem jut eszünkbe, hogy tíz-húsz év múlva, vagy például 1944-et tekintve: akár hetven év múlva is milyen eleven fájdalom törhet elő a legváratlanabb helyzetekben, milyen kínzó elevenséggel és részletességgel csap le ránk a boldogság emléke, máskor meg a jogos vagy oktalan bűntudat.
Nem számolunk mások idejével. Hogy az más sebességgel robog át, süvít keresztül-kasul az életünkön. És megfeledkezünk a történelem spirálmozgásáról, a társadalmi változások árapályáról, amely sodorja és elöntheti saját zegzugos időnket.
Életidőnket csak a nagy versek, könyvek, filmek tudják megtöbbszörözni. Nem hosszanti irányban, nem, hanem abban az értelemben, hogy több időt mondhatunk velük-bennük a magunkénak. A magas művészet nem kapcsolja ki szívverésszerű nagy menetelésünket, de feldúsítja, megsokszorozza az adott időben megszerezhető felismeréseket, boldogságot, tapasztalatot. A magas művészet nem tartóztatja fel a halált, csupán megtöbbszörözi tárhelyeinket, vagyis megajándékoz az időtlenség, a világegyetembe való tartozás hatalmas érzetével.
Egész életem a saját időmért folytatott küzdelemről tanúskodik. De a kicsikart időt roppant nehéz megteremteni vagy megtartani.
– Férjeddel, Báthori Csabával együtt egy versnépszerűsítő sorozatot vezettek. Örömmel jár ez, vagy fáradtsággal? Kaptok-e impulzusokat? Lesznek-e sértettségek?
– Az előbb elmondottak értelmében: olyan versműsort találtunk ki, amely a költészet nagyszerűségének élvezetéhez próbál megközelítésmódokat ajánlani. A költészet értésének néhány fogását adjuk tovább. Csabával havonta egyszer a Stúdió-K Színházban egy estén át három szerző verseiről beszélgetünk a közönség előtt. Egy régi irodalmi műről, egy közelmúltbeli, de már elhunyt szerző alkotásáról, és egy kortárs szerző verséről. A háromból kettő magyar, egy pedig világirodalmi szerző. Mintegy tíz napig dolgozunk, napi 10–12 órában készülünk egy-egy előadásra: olvasunk és jegyzetelünk, majd írásban rögzítjük a forgatókönyvet. Megfeszített munka, de rendkívüli élvezettel jár, sokszor rejtett összefüggéseket fedezünk föl, rájövünk titkos forrásokra. A legnagyobb nyereség az az impulzus, amelyet a versekkel, a remek költőkkel való foglalkozás nyújt. A nagy költészet, mint a világ legártalmatlanabb, mellékhatások nélküli kábítószere: fölemel, boldogságérzetet okoz, ahogy mondani szokták, élni segít. És van még egy hatása, amelyről törzsközönségünk is gyakran beszámol: eltölt a normalitás érzetével. Hogy a világban vannak művészi értékek, azt osztjuk meg, arról beszélünk, ami a legfontosabb: élet, halál, szerelem, szenvedés, keresés, bukás és emelkedés, a fények és a természet, az alkotás és az indulatok világáról.
Ezek az előadások azonban elszállnak, senki sem rögzíti őket valóban használható módon. Ahhoz minimum videófelvételre volna szükség. Az anyagi gondokkal küzdő színház hangfelvétele nem elégséges, hiszen sokszor rögtönözünk is, és ez szerves része az elemzésnek. Nekünk ehhez nincsenek eszközeink, és minden fölkérésünk forráshiány miatt vall kudarcot. Ahol műsorunkat közérdekű érdeklődés övezhetné, valamint forrás és technikai eszköz is rendelkezésre állna, a tévétársaságok háza táján, ott a döntéshozók nem tartanak igényt ilyenfajta műsorokra. Ahogyan a képernyőről eltűntek a zenét magyarázó élvezetes előadások is, amilyen például Leonard Bernsteiné volt.
Kérdésedre visszatérve: nyilván, a kortárs költők között akadnak, akik rossz néven veszik, hogy nem beszéltünk még valamelyik versükről. Pedig ez nem jelent semmiféle minősítést. Ettől még jó költőknek tarthatjuk őket – de nem minden költészettípusról vagy szerzőről tudnánk érdekesen beszélni. A világlírával ugyanígy áll a helyzet: nem csak aszerint válogatunk, mit tekintünk jelentős költészetnek vagy épp remekműnek, hanem aszerint is, hogy ki áll hozzánk közelebb. Az ember a költészetben, a művészetben sem mindenevő. Néha például a vers terjedelme akadályozza meg, hogy azt egy estébe belefoglalhassuk.
– Magyarországon élsz, annak is a fővárosában, ahol nagyon sokan nem tudnak azonosulni az uralkodó politikai kurzussal. Hogy éled meg ezeket a problémákat és ezeket az éveket?
– Politikai depresszióban. A lakosság nagyobbik része egyre kevésbé láthatja át, egyre kevesebb információt kap arról, hogyan fonódik a társadalomra egy mind szorosabbra húzott háló, hogyan burjánzik el a korábban is létezett, de a jogállamot akkor még nem kiiktató korrupció. A hatalmi érdekcsoport jó része nem riad vissza az évről évre durvuló módszerektől és az egyre ázsiaibb eszközök bevetésétől sem. A sajtó, a hírközlés, az oktatás jobbára az elbutítás, elhallgatás, a nyilvánosság kizárásának irányába halad. Az ország lakosságának nagyobbik része fáradt, elszegényedő és politikailag voltaképpen közönyös. Ebben a közegben ily módon a legordasabb indulatok szabadulhatnak el. Nem látok komoly politikai elképzeléssel vagy a közjóra irányuló, nagy ívű, perspektívát kínáló programmal rendelkező jelentős társadalmi erőket, csupán egyéneket vagy kisebb csoportokat. A mai magyar kultúra már nem befogadó kultúra. A tehetséges fiatalok elhagyják az országot, és ezzel egy nehezen megállítható sodorba, lejtőre kerülünk.
Nem így képzeltem el életem maradék idejét, időskoromat. Álmomban Kolozsváron vagyok otthon, külföldi utakról Budapestre vágyom haza.
Ahogyan élünk, egyre nehezebben, úgy távolodik a hazám.


Balla Zsófia 1949-ben született Kolozsváron. Szülővárosában a Zenelíceumban érettségizett; 1972-ben a zeneakadémia tanári szakán végzett. 1965 óta jelennek meg versei. 1972–1985 között a Kolozsvári Rádió magyar nyelvű adásánál dolgozott zenei szerkesztőként. 1978–1982 között a kolozsvári Gaál Gábor Irodalmi Kör vezetője volt. 1980–1989 között útlevelét bevonták. 1994-ig különböző romániai magyar lapoknál dolgozott, mint például az Előre (1985–1989), Családi Tükör (1989–1992), A Hét (1992–1994). 1992-től a pécsi Jelenkor szerkesztőbizottsági tagja. 1993 óta Budapesten él. 2013-tól a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja. Legutóbbi verseskötete: A nyár barlangja (Kalligram, Pozsony, 2009).