A Fácános (Prózák)

A Fácános

‍

Most, utólag úgy érzem, nagy szerencse, ha egy budai – úgynevezett – úri fiúcska kikerül megszokott környezetéből, és megismeri a világot. Erre a világháború volt sokaknak alkalom. Nekem ennél sokkal keményebb – kényszerű – tanulmányút jutott. A gödöllői Fácánosban eltöltött éveim.

Belgiumból kerültem ide, az Alvégre. A premontreieket kitelepítették, helyükbe az aszódi javítóintézet fiataljai kerültek. Megismerhettem a magyar falu és a külvárosok kamaszait. Közülük kerültek ki új pajtásaim az évek folyamán. Megismertem a hazámat, úgy, mint kevesen.

Ehhez a nagy leckéhez remek pedagógusok társultak. Hadifogságból hazatérő sérültek, sokat tapasztalt férfiak. Kuthi Berci az irodalmat szerettette meg velem, Kirchhoffer Csosza a küzdelmet, a sportokat. Öcsi bácsi a szocializmust magyarázta, Kungli Ferenc a franciák konyhanyelvét. És így tovább. Ők és aszódi diákjaik alakították ki bennem a felfogást. Ötvözetükből lettem, ami máig vagyok.

Mindezt egyszer már meg kellene írnom. Gödöllő őslakosai voltak – a kemény alap, a négyfős társaság, aminek mindent köszönhetek. Azt, hogy a csángók dalait éppúgy el tudom énekelni, mint a kor divatos pesti dalait. Hogy Nagy Imre emberarcú szocializmusát vallom magaménak ma is.

Gödöllőre ma is rendszeresen visszalátogatok. Buda és Belgium után hazám a Fácános és az Akasztós gödör közötti vidék, az Alvég.

Szókincs

‍

Második hazám? Nem pontos a megfogalmazás. Mert hazámmá lett Puerto Rico is, ez a kis Karib-tengeri sziget. Dél-Belgium mégis a gyermekkor utolsó paradicsoma. Kurta évet töltöttem ezen a franciául beszélő boldog vidéken.

Arról, amit itt tanultam, egy teljes könyvet lehetne írnom. A legfontosabb talán egy életre szóló kaland: az első igazi, mély szerelem. A szerelem. Minden jelző nélkül, csak úgy egyszerűen, véglegesen.

Reménytelen, gyönyörű érzés: Lise, a tizenéves kisfiút befogadó belga család lánykája abban az évben már elmúlt tizennyolc éves. Vőlegénye volt, egy spanyol fiú: Enrique de Duo, aki nem szabadult egykönnyen Franco birodalmából. Lise erre a fiúra várakozott és Enriquére várakoztam én is Vallóniában, rettegve és hűségesen az első választottamhoz.

Múltak a hetek, a hónapok, és mi ketten Enriqére vártunk, Lise meg én. Közben megtanultam franciául, és megtanultam egy szerelmes lányka szókincsét. A Radio Luxemburgot hallgattuk, Yves Montand és Édith Piaf sanzonjait, Charles Trenet-t, emlékszem, a tengerről énekelt, Clopin-clopant, mi ketten pedig egymásnak dúdoltuk a rádió érzelmes dalait. Úgy képzeltem, hogy mindez végleges.

Mint ahogyan az is volt. Igaz, hogy En­rique megérkezett, összebarátkoztunk – azokban az időkben én voltam a RAEC kapusa. Aztán véget ért a királyi karrier: a magyar gyereket hazaszállította a Vöröskereszt, Lise és Enrique összeházasodtak. Belgium távoli emlék maradt.

Hosszú leveleket írtam neki, és a fiatalasszony szorgalmasan válaszolt. Hiába teltek az évek, én róla álmodtam minden éjjel. Mit részletezzem! Csak tíz év után jutottam ki Belgiumba. Attól fogva szüntelenül kerülgettük egymást Vallóniában és később Párizsban, ahol kis antikvárius üzletet nyitott két házassága között.

Mindig minden csak félig sikerült nekünk. Szerelmemet évtizedekkel később vitte el egy ronda betegség. Csakúgy, mint a kezdet kezdetén, én kísértem el utolsó éveiben. Akkor már családom volt nekem is, három apró gyermekem egy francia asszonytól. De szerelmem mindvégig csak egy. Ma sem tudom jobban mondani: Lise, a belga asszonyka volt az életem. Ma is az ő sírját látogatom, és második hazám ez a kis nyugat-európai ország, Belgium.

Holokauszt

‍

Vannak dolgok, amiket meg kell írnom. Egyre kevesebb szemtanú él, és az utódok által megöröklött emlékek – magától értetődően – pontatlanok. Sokáig azt hittem, hogy a legjobb elfelejtenem a sok bajt és bánatot, amely a világháborús időkben történt velem. Most, öregen kezdem csak végiggondolni életem legelső fejezeteit. Hátha ennek az elmúlt évszázadnak nem csak története, tanulsága is van.

Tizedik életévemet napról napra fel tudom idézni. Magányos kisfiú voltam, némán figyeltem a körülöttem zajló életet.

A felnőtteket a háború részletei érdekelték. Erről beszéltek 1944–45 között. Ez szólt a rádióból, ezt írta az újság, ezt harsogták a rikkancsok. Számomra távoli ismeretlen volt a „front”. Aranka néni sírása – „Elviszik a gyerekeimet!” – állt hozzám közelebb. Az, hogy anyánk kiadta Margit néni, a varrónő útját. Margitka zokogása véges-végig az utcán. Irénke, a zongoratanárnőm hirtelen eltűnése. A pesti utcán vonuló sárga csillagos menet: megalázott-megfáradt tömegek lehajtott fővel.

Csupa olyasmi, amiről otthon nem beszéltek. A fenti házban nagyapánk csak hangfogóval, ha nem hallotta meg senki sem. Arról, hogy ki jöhetett látogatóba, és hogy ki az, akinek nyoma veszett.

Nagyapám, a professzor titokban várta a nyilas uralom végét. Ezt még előttem sem titkolta el. Sárga csillagos pestiekkel ritkán találkoztam. De a varrónő, a zongoratanárnő és Zoli, a bohóc életem része volt. Tudom, ez most nem vigasz: ők már máshol le vannak írva.

*

Most is csak Zoliról, a bohócról. Nagyanyácskám, a professzor felesége ragaszkodott a régi szokásaihoz. Vasárnap délután cukrászdába vitte az unokákat. Ott ért az első háborús megrázkódtatás. A kirakat melletti ajtón hirtelen benyitott Zoli, a Fővárosi Nagycirkusz bohóca.

Emlékszem, felkiáltottunk az örömtől. A cukrászdában azonban nem mindenki üdvözölte Zolit. – Mit keres itt ez a zsidó? – kiáltotta valaki. – Zsidó, zsidó! Ki vele! – mások így. – Kotródjon el innen! – fordította el valaki a fejét. Rémülten láttam, hogy megragadják és kilökik az utcára kedves bohócomat. Ki a porba, a Károlyi-palota elé.

Sírva kiabáltam. Nagyanya a szemem elé tette a kezemet. Kint az utcán idegenek ragadták meg Zolit. Mire kimentünk, nyoma sem maradt. Nagymama némán vonszolt a 8-as busz felé. Az Irányi utca sarkában ismét megtelt az utca: sűrű sorokban civilek meneteltek.

Nagyanyácskám egy asszony kezébe nyomta a cukrászdából hozott süteményt. Egy kísérő pedig odaugrott, és a sárba taposta a csomagot.

– Nem kell ez már nekik! – rikácsolta.

– Hova viszik őket? – szipogta nagyanya.

– Hogy hova? – kiabálták többen. – Hát maguk nem olvasnak újságot? – kérdezte egy hang.

És tántorgott tovább a Duna-part felé a menet.

Így találkoztam a csillagos menettel egy vasárnap délután, a Nagy-cukrászdából hazafelé.

Megsirattam a süteményeimet, Zolit, a bohócot. És megsirattam volna ezt a sok vesztébe menetelőt is, ha tudom, hova terelik őket.

Első írásaim

‍

Sokáig azt hittem, hogy elvesztek. A könyveimben nem szerepeltek. Kár volt értük, sajnálkoztam.

A régi társak arcképeiért, az emigráció első benyomásaiért. Egy-egy régi emlékért, amiről ma – hetven év után – azt sem tudom már, megírtam-e egyáltalán.

Egy segítőtársam, Német Dani kérésemre összeírta a sajtóban kallódó régi írásaimat. És ami újságokban sem jelent meg? Vagy az emigrációs szamizdat nyoma veszett lapjaiban? Azokat hogy keresse a budapesti újságíró?!

Így ért a meglepetés. Első, francia könyvecskémet lapozgatva, ebben az 1960-as kiadványban, hirtelen előttem álltak az elveszettnek hitt ősszövegek. Csak hát nem magyarul…

Persze hogy nem! Annak idején francia nyelven írtam. Úgy képzeltem: francia író leszek. Most majd – mi mást tehetek! – lefordítom magyarra ezeket a francia eredetiket. Ha ugyan ad rá időt hátralévő életem.

Mégsem vesztek el, mondogatom magamnak. Nem egészen. A L’île sous l’eau őrzi őket. Én már képtelen lennék átültetni őket. Fáj a beismerés. Talán lesz, aki lefordítja egyiket-másikat. Vagy aki ötven-hatvan éves újságokból kikeresi a régi szövegeimet.

Hallom, hogy mások életművében is mindig lehet találni kallódó szövegeket. Wass Albert két évtizede meghalt, a leszármazottak alkalomadtán mégis előkerítenek valami kiadatlan szöveget, régi töredéket. Robert ­Merle halála után is felfedeztek egy kisregényt, vigasztalom magamat. 1956 forradalmáról én is írtam, alig egy-két évvel a történtek után. Hogy magyarul vagy franciául, azt már nem tudom. Talán ez nem is lényeges.